Könyv, egó, entrópia

2010.nov.18.
Írta: entropic 2 komment

Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl

A Számok olyannyira levett a lábamról, hogy nem volt kérdés, olvassak-e mást is Pelevintől. A Sárga Nyilat Levéltáros is ajánlotta, és pár hónapja akciósan lehetett kapni az Alexandrában, úgyhogy logikusan következett, hogy ez legyen a következő olvasmányom tőle.
 
A Sárga Nyíl négy elbeszélést tartalmaz, amelyek a körítés változatossága ellenére nagyjából mind ugyanarról szólnak: az értelmetlen, ismeretlen szándékú hatalmak által mozgásban tartott (de legalább már megszokott) világból való kitörés vágyáról, és a kíváncsiságról, ami akkor is hajtja az embert, ha nem tudja pontosan, mi vár rá „odakinn”.
 
A kötetből nekem az első két történet, a Sárga Nyíl és a Remete és Hatujjú tetszett jobban. A történeteket nem fogom részletezni, mivel – főleg a Remete és Hatujjú esetében – az élvezet nagy részét az adja, hogy az ember olvasás közben szép lassan összerakja, hogy miféle világban is játszódnak az események, s kik a szereplők. A lényeg annyi, hogy az első két elbeszélésben Pelevin egy-egy alternatív világot és életformát tesz meg az emberi élet metaforájának, és a helyenként kissé banális szimbólumok (például: az élet mint utazás) mögé bújva osztja meg az olvasóval a gondolatait többek között az élet értelméről és arról, hogy minden relatív.
Tovább

Ki lennék, ha regényhős lennék?

A múlt hét vége felé (vagyis gyakorlatilag az ősidőkben) indult az új körbeadós játék, amelyben arra a kérdésre kell válaszolni, hogy ki lennék, ha regényhős lennék. Lobótól és Szilvitől kaptam a kérdést, amit ezúton is köszönök.
 
Komolyan megvitattam magamban a lehetőségeket, és végül két, némileg hasonló jelöltem akadt. Az egyik Erlend Loe Naiv.Szuper. című regényének narrátora, a másik pedig William Nicholson Rokon lelkek társasága című könyvének főhőse.
 
Mindkét alak névtelen, ami engem valósággal csábít az azonosulásra, ráadásul Nicholson főhőse ki is jelenti a könyvben, hogy nem árulja el a nevét, mindenki használja a sajátját, ha már mindenáron muszáj nevet használni – de ezt persze már írtam a regényről szóló posztomban.
Tovább
Címkék: játék

Kurt Vonnegut: A repülő macska - Look at the Birdie

Bár szeretem Vonnegutot, olvastam az összes regényét (a legtöbbet minimum kétszer), és sok egyéb kötetét is, a halála után megjelent írásaitól eddig távol tartottam magam. Féltem, hogy az innen-onnan előásott régi művek úgyis csalódást okoznának, és nem akartam lerombolni az illúzióimat. Most azonban vállaltam a csalódás kockázatát, és elolvastam a szerző második posztumusz novelláskötetét, a Repülő macskát.
 
A kötet tizennégy novellát, egy levelet, valamint egy remek, őszinte utószót tartalmaz. Bár ez utóbbi természetesen nem Vonnegut műve, én mégis ezt emelném ki elsőnek. Az utószó szerzője (s egyben a novellák fordítója), Szántó György Tibor ugyanis kiválóan megfogalmazza és meg is válaszolja mindazokat a kérdéseket, amelyek valószínűleg sok olvasóban felmerülnek: eredetiek vajon ezek a történetek? Honnan kerültek elő, ha egyszer Vonnegut a halála előtt azt állította, hogy nem őrizgette a régi, kiadatlan írásait? S ha már előkerültek, nem lett volna vajon jobb, ha sosem adják ki őket? Szántó György Tibor válaszai engem mindenesetre meggyőztek, és most már nem érzem úgy, hogy az újabb posztumusz kötet csak azért jelent meg, hogy Vonnegut örökösei még jobban megszedjék magukat.
Tovább

Jonas Hassen Khemiri: Montecore - Egy párját ritkító tigris

Már vagy fél éve itt pihent az asztalomon ez a könyv, s hiába olvastam csupa jót róla, mégsem kezdtem bele, mígnem aztán múlt szombaton azzal a gondolattal ébredtem, hogy a Montecorét akarom olvasni, lehetőleg rögtön. Az efféle sürgető gondolatoknak nem szoktam ellenállni, úgyhogy el is kezdtem a regényt, s a létező legnagyobb megelégedéssel és nem szűnő ámulattal olvastam végig.
 
A történet azzal indul, hogy Jonas, a tunéziai apától és svéd anyától származó fiatal író e-mailt kap Kadirtól, apja legősrégibb jóbarátjától, aki azzal az ajánlattal áll elő, hogy írjanak közösen egy könyvet Jonas apjáról, Abbaszról. A terv szerint Kadir biztosítja az információkat Abbasz ifjúkoráról, Jonas megírja, hogy ő hogyan emlékszik az apjára, a művet pedig Abbasz Kadirhoz írt levelei teszik majd teljessé. A történetet e három ember szemszögéből és különböző stílusú szövegeiből ismerjük meg, és lassan feltárulnak Abbasz életének eseményei: hogy hogyan vándorolt ki Svédországba; hogy hogyan alakult a rendkívül döcögősen induló fotóművészi pályája; hogy hogyan próbált feltűnően nem-svéd külsejű emberként beilleszkedni a svéd társadalomba; s hogy miként keseredett meg az elsőszülött fiához, Jonashoz fűződő, kezdetben harmonikus kapcsolata.
 
A könyv ez alapján (a fülszöveget olvasva meg pláne) eléggé kaotikusnak és túlzottan bonyolult szerkezetűnek tűnhet, de olvasás közben minden rögtön a helyére kerül, legalábbis ami azt illeti, hogy mikor kinek a szövegét olvassuk – az egyes szövegrészletek igazságtartalma ugyanis folyamatosan megkérdőjeleződik, és a regény legvégén sem lehetünk biztosak semmiben.
Tovább

Abram De Swaan: A nyelvek társadalma - A globális nyelvrendszer

Abram De Swaan holland szociológus műve is olyan könyv, amelyet sosem olvastam volna el, ha nincs ez a blog, úgyhogy ez csak még egy ok arra, hogy miért jó blogot írni. Ez a könyv ugyanis igen érdekes, hasznos és felettébb gondolatébresztő olvasmánynak bizonyult.
 
A címének megfelelően a mű a világon használt nyelvek rendszeréről és hierarchiájáról szól; arról, hogy az egyes nyelvek hogyan emelkedtek fel, míg mások háttérbe szorultak; s arról, hogy miért és hogyan vált az angol a világ nagy részén használt és akár milliárdnyi embert összekötő, úgynevezett hipercentrális nyelvvé.
 
Abram De Swaan koncepciója szerint a nyelvek egy galaktikus modell szerint kapcsolódnak egymáshoz: az eldugott vidékeken vagy kis országokban használt periférikus nyelvek egy-egy centrális nyelvhez kapcsolódnak a kétnyelvű beszélők által, míg a centrális, regionális összekötő szerepet betöltő nyelvek a nagyobb földrajzi vagy politikai egységeket összekötő szupercentrális nyelvekhez kapcsolódnak. (A szupercentrális nyelvek pedig a hipercentrális angolhoz köthetők. Végső soron tehát a világ valamennyi beszélője összeköttetésben áll egymással az angol nyelv által, s ezt az egész rendszert a többnyelvű beszélők tartják össze.)
Tovább

J. M. Coetzee: Szégyen - Disgrace

Bár néhány hónappal ezelőtt a Barbárokra várva napokra sokkos állapotba döntött, az egyértelmű volt, hogy fogok még mást is olvasni a szerzőtől. Nem azért, mert mazochista vagyok, hanem mert kíváncsi. Most már viszont legalább volt némi sejtelmem róla, hogy mire számíthatok, úgyhogy a Szégyen története és a témák, amelyeket a regény feszeget, nem értek váratlanul. Azt nem mondom, hogy immúnis lettem Coetzee brutalitására, vagy hogy vidám szívvel tudom nézni, ahogy a szereplőit teljesen kilátástalan erkölcsi döntéshelyzetek elé állítja, mindenesetre ezúttal megpróbáltam eleve hidegen, némi távolságtartással olvasni, és lehetőleg nem beleélni magam semmibe, amit olvasok.
 
Azt hiszem, ezt jól is tettem, mert a Szégyen talán még a Barbároknál is felkavaróbb olvasmány lehet. A Barbárokat olvasva esetleg lehet azzal áltatni magunkat, hogy a könyvben leírt világ nem létezik, a Szégyen viszont a nagyon is valóságos Dél-Afrikában játszódik, a közeli múltban, s a szereplők is valódi karakterek, nem csupán szimbólumok.
 
A történet az ötven év körüli, kétszeresen elvált, nagy nőcsábász egyetemi tanárról, David Lurie-ról szól, aki tekintélyét kihasználva elcsábítja egyik diákját, az elbűvölő Melanie-t. A viszonyra azonban nem egészen tisztázott módon fény derül, s bár a férfi elismeri a bűnösséget, a nyilvános vezeklésre nem hajlandó, s végül úgy dönt, hogy inkább otthagyja az állását ahelyett, hogy vállalná a bűnbak szerepét. Lurie ideiglenesen a lányához költözik, aki egy elhagyatott farmot igazgat, de úgy tűnik, hogy a férfi a világtól távol sem lelhet nyugalomra.
Tovább

Jennifer Johnston: The Gingerbread Woman

Bridge blogján olvastam egyszer egy mondatot erről a könyvről, ami nagyjából úgy szólt, hogy többek között azért érdemes angol szakosnak lenni, mert akkor ilyen könyveket olvashat az ember. Engem ugyan angol szakos koromban elkerült ez a regény, de gondoltam, biztosan nem lehet ez rossz könyv, ha Bridge ilyen melegen ajánlja, nem mellesleg pedig a történet is érdekesnek tűnt, úgyhogy elolvastam.
 
A fülszöveg szerint ez a regény két hányatott múltú ember (természetesen férfi és nő) véletlen találkozásáról szól, amelyből különös barátság fejlődik ki, s végül a főszereplők egymás segítségével képessé válnak arra, hogy szembenézzenek a múlt fájdalmaival és talán új életet kezdjenek.
 
A sok gyengeségem közül az egyik az, hogy ha ilyesmit olvasok egy könyv fülszövegében, félig már el is vesztem. Megmagyarázhatatlan módon vonzódom az efféle intim, kevés szereplős, emberi léptékű történetekhez, amelyek a múlt feldolgozásáról szólnak. Persze mindig félek, hogy valami idegborzoló giccsbe futok bele a szerelem varázslatos hatalmáról és hasonló témákról, de közben reménykedem is, hogy hátha ezúttal sikerül valami tényleg csodálatos, visszafogott és átélhető könyvre bukkannom.
Tovább

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya - Rebecca

Olvastam már a Rebeccát valamikor tizenévesen, a melodrámába illő, nőiesen lila borítós kiadásban, s akkor úgy gondoltam, a könyv tartalma egész pontosan megfelel a külső megjelenésének. Most viszont mini Jane Eyre-projektem keretében még a nyáron elhatároztam, hogy a Jane Eyre és Jean Rhys Széles Sargasso-tengere után ezt a regényt is újraolvasom mint Charlotte Brontë regényének egyik híres feldolgozását, s ahogy az a másik két regénnyel történt, erről is teljesen más véleményt alkottam most. Bár az általam birtokolt példány borítója nem kevésbé giccses, mint a magyar kiadásé, a tartalmat most jóval meggyőzőbbnek, gazdagabbnak és érdekesebbnek találtam, mint tíz éve.
 
A történetről pár szó: a hősnő épp Monte Carlóban tölti idejét egy idősödő és idegesítő dáma társalkodónőjeként, amikor a hotelba érkezik Maximilian de Winter, a mindenki által csodált, különleges és gyönyörű Manderley-birtok tulajdonosa. A férfi azért utazott Angliából Monte Carlóba, hogy feledni tudja varázslatos felesége, Rebecca halálát, aki vibráló lényével és energiájával életet lehelt Manderley mindennapjaiba. A hős és a hősnő természetesen megismerkednek egymással, majd a lány elutazásának napján Maxim minden előzmény nélkül feleségül kéri a lányt – aki beleegyezik a házasságba. A nászút után a pár Manderley-be utazik, ahol viszont még mindig Rebecca lénye uralkodik, s minden rá emlékeztet.
Tovább

Darvasi László: A lojangi kutyavadászok

A Margaret Atwood-megaposzt után minden bizonnyal üdítő lesz ezt a bejegyzést olvasni, ennek a könyvnek ugyanis, úgy érzem, egyáltalán nem sikerült a mélyére ásnom, és az is lehet, hogy esetleg még a felszínét sem értettem meg – így hát nem fogok végeláthatatlan oldalakon keresztül okoskodni.
 
Nem vagyok túl járatos a mai magyar irodalomban, s nem olvastam ezelőtt semmit Darvasi Lászlótól, bár hallottam már néhány könyvéről. Erről a novelláskötetről viszont nem hallottam addig, amíg ajándékba nem kaptam vargarockzsolttól, utána pedig szándékosan nem kerestem semmi plusz információt vagy kritikát a könyvről, ezért semmi előzetes elvárás nem befolyásolta az olvasás közben kialakított véleményemet. Bár nem túl vastag kötetről van szó, majdnem két hónapig tartott, mire a végére értem, vagyis nem volt könnyű dolgom a szöveggel.
Tovább

Margaret Atwood: The Edible Woman - Második rész

Az előző rész folytatása következik, a megígért témákkal.
 
Egyéb párkapcsolati alternatívák és a női identitás
 
A Marian életében fontos szerepet játszó két férfi mellett érdemes egy pillantást vetni a regény mellékszereplőire is, akik a lány előtt álló lehetséges utakat villantják fel. Marian lakótársa, a roppant felvilágosult, népszerű pszichológián edződött Ainsley például gyereket akar, de férjet nem, ám amikor valahonnan a tudomására jut, hogy az erős apakép nélkül felnövő gyerek állítólag mindenképpen homoszexuális lesz, rögtön megpróbál apát szerezni a már megfogant magzata mellé. Aztán ott van Marian egyetemi barátnője, Clara, és férje, Joe, akiknek merő figyelmetlenségből sikerült három gyereket összehozniuk kb. ugyanennyi év leforgása alatt, s akiknek az élete másból sem áll, mint a gyerekek hajkurászásából. Felbukkannak még Marian munkatársai, a három irodai szűz is, akik még a harminchoz közeledve is férj nélkül vannak, s akik emiatt rosszul leplezett keserűséggel és irigységgel szemlélik Marian sikerét a szuperpasi Peternél. Végül pedig ott van Leonard Slank, Ainsley gyerekének apja, aki imád minél fiatalabb lányokat elcsábítani, de retteg az elköteleződéstől és attól, hogy gyereke legyen. Azt hiszem, teljesen érthető, hogy Marian egyik változatért sem lelkesedik igazán, hiszen egyik sors sem olyan, amiben igazán önmaga lehetne – bár Marian valószínűleg azt sem tudja, milyen is az igazi önmaga.
Tovább
süti beállítások módosítása