Paul Auster: 4321
A New York trilógia az egyik örökös kedvenc regényem, és nem szűnő hévvel imádom vagy 20 éve, de a többi Auster-regény, amit ifjabb koromban olvastam, nem hagyott bennem mély nyomokat és egyiket sem olvastam újra. (Az a gyanúm, hogy titokban taszít Auster intellektuális hűvössége – persze a New York trilógia is intellektuális és hűvös, mint a fene, de az annyira egyértelműen stilizált, a valóság másfajta síkján játszódó cucc, hogy ott nem zavar a hideg; mindenhol máshol igen.)
Erre a monstrumra viszont tényleg kíváncsi voltam, és azt hittem, ez majd Auster-rajongót csinál belőlem, de ez nem történt meg.
Hála istennek a 4321 unalmasnak nem unalmas – csak kicsit több, mint egy hét kellett az 1070 oldalhoz, és lazán végigvágtattam akár 200 oldalon is egy nap – szóval nem, nem unalmas. Sodró, mondhatni.
De jó-e ez nekem? Ennyire gyorsan végigsöpörni valamin, vagy ennyire sodorva lenni?
Nem vagyok benne biztos. Főleg így, hogy Auster nem is egy életen, hanem mindjárt négyen sodor végig – Archie Ferguson négy lehetséges életútján, s még annak az életútnak is főleg csak az elején, kb. nullától kezdve a felnőttkorig. Sűrű és eseménydús regény ez, az biztos, főleg, hogy Auster a regényben is említett koncentrikus körök elvét követi, és nemcsak az egy darab Archie-ra koncentrál (négyszer), hanem Archie szűkebb és tágabb köreire is (család, barátok, iskolák, stb.), meg az egész történelmi korra, amiben a felnövés zajlik (az 50-60-as évek Amerikája).
Ami pl. a korabeli Amerika leírását illeti: Auster nem aprózza el ezt (sem), és annyi történelmi eseményt meg korhangulatot pakol a regénybe, amennyi csak belefér (ennyi oldalba elég sok minden belefér) – és ez az amennyi szerintem kicsit túl sok, főleg a vége felé, a 60-as évek végi diák- és egyéb forrongások leírásakor, de az is igaz, hogy addigra már eléggé elfáradtam.