Paul Auster: 4321

4321.jpgA New York trilógia az egyik örökös kedvenc regényem, és nem szűnő hévvel imádom vagy 20 éve, de a többi Auster-regény, amit ifjabb koromban olvastam, nem hagyott bennem mély nyomokat és egyiket sem olvastam újra. (Az a gyanúm, hogy titokban taszít Auster intellektuális hűvössége – persze a New York trilógia is intellektuális és hűvös, mint a fene, de az annyira egyértelműen stilizált, a valóság másfajta síkján játszódó cucc, hogy ott nem zavar a hideg; mindenhol máshol igen.)

 

Erre a monstrumra viszont tényleg kíváncsi voltam, és azt hittem, ez majd Auster-rajongót csinál belőlem, de ez nem történt meg.

 

Hála istennek a 4321 unalmasnak nem unalmas – csak kicsit több, mint egy hét kellett az 1070 oldalhoz, és lazán végigvágtattam akár 200 oldalon is egy nap – szóval nem, nem unalmas. Sodró, mondhatni.

 

De jó-e ez nekem? Ennyire gyorsan végigsöpörni valamin, vagy ennyire sodorva lenni?


Nem vagyok benne biztos. Főleg így, hogy Auster nem is egy életen, hanem mindjárt négyen sodor végig – Archie Ferguson négy lehetséges életútján, s még annak az életútnak is főleg csak az elején, kb. nullától kezdve a felnőttkorig. Sűrű és eseménydús regény ez, az biztos, főleg, hogy Auster a regényben is említett koncentrikus körök elvét követi, és nemcsak az egy darab Archie-ra koncentrál (négyszer), hanem Archie szűkebb és tágabb köreire is (család, barátok, iskolák, stb.), meg az egész történelmi korra, amiben a felnövés zajlik (az 50-60-as évek Amerikája).

 

Ami pl. a korabeli Amerika leírását illeti: Auster nem aprózza el ezt (sem), és annyi történelmi eseményt meg korhangulatot pakol a regénybe, amennyi csak belefér (ennyi oldalba elég sok minden belefér) – és ez az amennyi szerintem kicsit túl sok, főleg a vége felé, a 60-as évek végi diák- és egyéb forrongások leírásakor, de az is igaz, hogy addigra már eléggé elfáradtam.

De az elfáradáson kívül is vannak dolgok, amik nem hagynak nyugodni vagy egyenesen zavarnak. Olvastam mindenféle kritikákban meg értékelésekben, hogy Auster milyen jól megoldja, hogy mindig tudni lehessen, Archie melyik életében vagyunk – de szerintem nem oldja meg olyan jól. Általában fennáll a lehetőség, hogy nem figyelek rendesen vagy hogy elaprózom az olvasást, de becsszó, most rendesen figyeltem, és ennél kevésbé elaprózni képtelenség lett volna az olvasást. Úgyhogy magam helyett Austert okolom azért, hogy sokszor fogalmam sem volt, melyik életben vagyok (mindegyik érdekes volt egyébként, csak mire megint visszaértem az adott szálhoz, alig emlékeztem, mi történt ott korábban).

 

Annak meg, hogy Archie életei a nagy egészet nézve nehezen megkülönböztethetőek, szerintem az az oka, hogy a négy Archie kb. ugyanolyan – egy gyakran hűvös és rideg, ugyanakkor szenvedélyes, ön- és céltudatos, lojális, ábrándos, önmarcangoló és kitartó kissrác, majd fiatal felnőtt. Az szerintem nem valódi különbség, hogy – mit tudom én – Archie 1 film- és irodalommániás, Archie 2 meg inkább újságíró-hajlamú, és még az sem valódi különbség, hogy Archie 3 mondjuk összejön a kamaszkori szerelmével, és sose merül fel a kérdés, hogy miféle a szexuális irányultsága, Archie 4 meg biszexuális.

 

Azt persze nem tudom, számomra mi volna valódi különbség. Auster mindenesetre nem hiteti el velem, hogy az általa megálmodott különbségek valódiak. Archie mindegyik életében Archie – szóval akkor lehet, hogy az a tanulság, hogy nincs sok helye a szabad akaratnak, és bár a körülmények meg a konkrét életesemények alakulhatnak másként, az ember végül is mindig az, aki(nek született)? (Öhm, kicsit mintha banális tanulság lenne ez.)

 

Érdekes ebből a szempontból a két lehetséges élet, amiben Archie fiatalon meghal. Szerencsétlen véletlen mindkét halál, de mindkettő olyan helyzetben történik, amibe Archie az ábrándos, nagyszabású gesztusokat kedvelő, szenvedélyes személyisége alapján hajlamos belefutni.

 

Na de akkor jó-e ez (nekem)?
Annyira nem.


Van a regénynek számos érdeme – pl. tökéletes olvasmány félnapos utazásokhoz (többhöz is!), mert bőven kitart, és nem kell menet közben könyvet váltani; meg jó történet(ek); meg lebilincselő (Auster
tud írni); meg tök jó, mert szeretek Amerikáról olvasni, New Yorkról meg különösen; meg minden.

 

De mégsem annyira jó.


Hűvös, mint a fene, de tényleg. És olyan – gépies, távoli.


És önismétlő. Mármint a korábbi Austert ismétlő meta-mentál-maszturbálás – fiatalabb koromban elvarázsolt a metafikció puszta gondolata meg ténye, de azóta cinikus lettem, vagy pragmatikus, vagy nehezebb elvarázsolni, vagy jobban szeretem a valóságot, de: nem, nem nyűgöz le a sima tény, hogy Auster 4321 c. regényében a valamelyik Archie – aki vagy Auster-alteregó, vagy nem – egyszer ír egy történetet a piros jegyzetfüzetről, ami ugyanaz a jegyzetfüzet kb., mint amibe a New York trilógia Auster-alteregó nyomozó/írója jegyzetel. Jelent ez valamit, vagy csak arra jó, hogy az Austert ismerő beavatottak örülhessenek, hogy felismertek egy belsős utalást?

 

Hah, és persze tudom, hogy Auster egyik örökös témája az, hogy a dolgok elvesztik jelentésüket, szóval ne akarjak én mindenáron jelentést keresni – de nem túl egyszerű ez így? Szerintem az. És nem szeretem, amikor a po-mo irónia megakadályozza, hogy valódi kérdéseket tegyünk fel – pl. azt, hogy végül is mond-e Auster valamit, vagy csak a maga Auster-világában tapicskál, amiben végül minden ugyanoda vezet: saját magához.