Cinikus kamaszként én is utáltam, naná, ezt az áradó érzelmességet, ezt a rinyát, ezt a végzetességet, ezt a mániát, ezt, hogy ennek a Werther srácnak az élet minden vagy semmi, és nem kellenek neki félmegoldások meg kompromisszumok.

Örülök, hogy azóta már sokkal kevésbé vagyok cinikus.

És bár most meg utálhatnám ezt azért, mert a Werther srác legalább 1600 módon utálatos és ellenszenves és önző és érzelmi zsaroló, mégsem utálom, mert azokat a dolgait viszont, amiket kamaszként utáltam, most nagyon szépnek és igaznak tartom.

Szépnek tartom, amikor valakiből nem lesz megfontolt, nyugodt-szívű Albert, vagy karrierista hivatalnok, vagy akár tündi-bündi Lotte (aki mai szemmel nézve eléggé egy manipulatív, kellemkedő hülyepicsa, azzal a fenenagy ártatlanságával meg angyali jóságával meg édes kis modorával [de nem tudom, érdemes-e őt mai szemmel nézni – gondolom, Lotte nem sokféle viselkedésmódból választhatott]) – hanem lesz belőle egy ilyen végtelenül érzékeny és a világ barátságtalanságát elfogadni képtelen, szentimenti, agyalós balek, akinek csak a teljesség elég és nem enged abból, ami neki az életben a legfontosabb.

(Abba ne menjünk bele, hogy mennyire jó kiszervezni és egy másik embertől függővé tenni a boldogságot – ez megint cinikus gondolatokhoz vezetne, de már nem vagyok cinikus. Naná, hogy nem jó. Akkor most ezt okoskodjam el Werthernek?)

Úgyhogy legszívesebben végigolvastam volna egyben az egészet aznap este, amikor elkezdtem, de nem lehetett, mert én nem vagyok Werther, nekem olyan nyűgjeim vannak, hogy szeretek legalább hét és fél órát aludni, mert különben semmire se vagyok jó másnap, hát na, nincs már meg az ifjonti szenvedély.

Leszek-e még valaha ilyen nyomorultan, önámítóan, baromi önzően szerelmes? Nem is feltétlenül egy emberbe – akár egy ideába vagy bármibe. Néha kétlem. Ami talán jobb is – a franc se akar ennyire nyomorult lenni meg ennyire magas szinten önámítani. Felindulásaim és rákattanásaim és lelkesedéseim lángja titkos és állandó, és mindig van legalább 823 kicsi láng, de hogy ezek senkit nem perzselnek halálra, az biztos. Szóval nem vagyok Werther. De emlékszem, milyen annak lenni.

És szerintem pont azért akartam újraolvasni, hogy olyasfajta felindultságot érezzek, amit a valóságban már rég nem éreztem.

Mert mostanában több tök jó értékelést is olvastam erről a könyvről, mégsem azok miatt akartam újraolvasni hirtelen. Hanem egy félmondatos hangulat-vélemény miatt, ami valami olyasmi volt, hogy olyan a Werthert olvasni, mint valami kordnadrágos, tetovált egyetemista csávóval berúgni és szerelmeskedni.*

És valóban.
Werther rulez.

–
* Nem pontos idézet. És nem tudom pontosan, melyik posztból van. Mindenesetre copyright @ csakazolvassa blog.