Cinikus kamaszként én is utáltam, naná, ezt az áradó érzelmességet, ezt a rinyát, ezt a végzetességet, ezt a mániát, ezt, hogy ennek a Werther srácnak az élet minden vagy semmi, és nem kellenek neki félmegoldások meg kompromisszumok.
Örülök, hogy azóta már sokkal kevésbé vagyok cinikus.
És bár…
Igen mágikus, szemlélet- és tudat-módosító (vagy inkább: a már egy ideje folyamatban lévő sz- és t-módosulást váratlanul bizonyító) felfedezést tettem e regényt (újra)olvasva (kb. 6 év után, és most először angolul, bár a nyelv nem tudom, számít-e): én ezt már nem érzem (át) annyira. (Amikor még…
Olvastam ezt a regényt jó sok éve magyarul, biztosan akkor is tetszett, de nem hiszem, hogy annyira falhoz vágott, mint most. Biztos jó ezt ifjú okoskodó ártatlan lázadóként olvasni, de – nekem – még jobb már nem annyira ifjú nem annyira ártatlan nem annyira lázadóként (az okoskodás nem…
10 évvel ezelőtt azzal töltöttem tavaszi napjaimat, hogy szakdogát írtam erről a regényről. Jó kis tavasz volt, a témavezetőm szerencsére pont a saját doktorijával volt elfoglalva, úgyhogy minimális figyelmet fordított rám, és még nagyobb szerencsémre kb. semennyi szakirodalom sem foglalkozott ezzel…
Most már négy különböző nyelven/verzióban/fordításban olvastam ezt a regényt (két magyar, angol és cseh), azt meg meg se tudnám számolni, hogy összesen hányszor. Úgy 17 éve ez az egyik állandó regény az életemben, ami túlél mindenfélét (azt, hogy időközben – elvileg – felnőttem; azt, hogy egyszer az…
Ez a könyv még nincs velem olyan régóta, mint a Zabhegyező, és nem is olyan tökéletes (nekem), mint a Zabhegyező, de most, másodszorra olvasva kezdem úgy érezni, hogy ez is olyan regény, amit bármikor elővehetek majd, gyorsan elolvashatok (ezzel kapcsolatban nem működik az, hogy visszafogom magam,…
Sam Shepard drámáiban, már azokban, amiket ismerek, visszatérő téma a családi örökség/átok kérdése, és a fejlődés lehetetlensége. Shepard világában a család valami olyasmi, amiből nincs menekvés, ami mindig visszahúz, és ahol nincs lehetőség változásra és változtatásra, csak ugyanazok a minták…
Utoljára a Bartos Tibor-féle konzervsör-fordítást olvastam úgy 10 éve, és – a fordítás ellenére is – teljesen le voltam nyűgözve.Az angol kiadást meg már másfél éve hurcoltam magammal mindenfelé, mert úgy gondoltam, ezt legközelebb – legalább részben – menet közben akarom olvasni. Úgyhogy sokfelé…
Első olvasásra, 6 évvel ezelőtt, eléggé letaglóztak ezek a novellák, de azóta olvastam McEwan több későbbi művét (bár messze nem mindet), és most már jobban feltűnt, hogy ez tényleg egy elsőkönyv, annak minden gyengeségével, kiegyensúlyozatlanságával, út-, stílus- és hangkeresésével, időnkénti…
Persze, tudom, vagy legalábbis halványan rémlik, hogy ezt mindig leírom, de már félig elfelejtettem, ezért leírom megint, hogy: mindig az az Austen-regény a legjobb, amit épp (újra)olvasok. Úgyhogy élveztem ezt most is, nagyon, és most épp ez a kedvencem.Bár most nem a szokásos…