Olvastam ezt a regényt jó sok éve magyarul, biztosan akkor is tetszett, de nem hiszem, hogy annyira falhoz vágott, mint most. Biztos jó ezt ifjú okoskodó ártatlan lázadóként olvasni, de – nekem – még jobb már nem annyira ifjú nem annyira ártatlan nem annyira lázadóként (az okoskodás nem változott).

Nem tudom, Irvine Welsh honnan tud ennyit a függőségről (mindenki függ, állítólag – https://www.youtube.com/watch?v=9EUa5Kgt8Nc - és valahogy mostanában egy csomó függőséges beszélgetésbe keveredek emberekkel, és elgondolkodom, van-e lényegi különbség aközött, hogy mondjuk én lelkesen cigifüggök, egy ismerősöm kajafügg, egy másik ebay-függ, egy harmadik meg társaságfügg – és azt hiszem, nincs, csak holmi felszíni különbségek vannak – abban, hogy valamelyik függőség elfogadottabb, valamelyik meg kevésbé az, valamelyik gyorsabban cseszi szét az életedet, valamelyik kicsivel lassabban, valamelyikről lehet – látszólag – mulatságos történeteket mesélni, valamelyikről meg nem), a dolgok kilátástalanságáról és a dolgok leszarásáról, a rohadásról, az elkurvulásról, a titkos-romantikáról, a változtatás lehetetlenségéről, a kínunkban röhögésről, arról az érzésről, hogy: nekem ilyenem (akármim – normális ezem vagy azom, életem, akár) úgyse lesz sose, úgyhogy inkább úgy csinálok, mintha nem is kéne az az akármi, és megvetek mindent, ami normális, és még azt is kiröhögöm, aki feltételezi, hogy amúgy nekem kellene az az akármi.

Nem állok most neki utánanézni Welsh életrajzának, mert mindegy, honnan tudja – az biztos, hogy nagyon vágja ezeket a dolgokat: a függők masszív önámítását és öngyűlöletét; azt, hogy az egész mindig játéknak indul, hogy: miért ne próbálnám ki, hiszen úgyis okos vagyok és ügyes, és azt csinálom, amit akarok; azt, hogy a függés mennyire csudás időkitöltés, és addig sem kell máson gondolkodni és mást csinálni, és az jó.

Érzem a szarkazmust a hangomban, de nem vagyok benne biztos, kire és mire irányul – néha azon is gondolkodom, naponta hány percet töltök pl. dohányzással, és hogy ha mondjuk nem cigiznék, akkor a több egészség és több pénz mellett még több időm is lenne – de ugyan mit kezdenék azzal a rengeteg idővel? Elolvasnék eggyel több könyvet hetente vagy megnéznék hárommal több filmet vagy lefordítanék kettővel több valamit, amit fordítok? Na de – minek?

És én még csak nem is a 80-as években élek a rohadó Leith-ben, hanem a 2010-es években egy látványosan fejlődő és igen barátságos városban, ahol a dolgok nem tűnnek kilátástalannak. És még csak nem is heroinfüggésről beszélek, csak a viszonylag egyszerű és ártatlan cigiről – szóval ha megszorzom a saját érzéseimet és a függőséggel kapcsolatos tapasztalataimat ezerrel, akkor nagyjából el tudom képzelni, amit e regény szereplői csinálnak, ahogy élnek, ahogy dolgokat leszarnak, ahogy mindenből gúnyt űznek.

És félelmetes és zseniális egyébként, amikor Welsh/valamelyik narrátora mindenféle komoly dolgokról beszél, pl. amikor Renton sok-sok oldalon keresztül dumál a pszicho-csávókról, akik rehabilitálni akarták őt, és jó sok öniróniával elemzi magát, és közben érzem, ahogy az az eléggé-jókislányos, mindent megmagyarázni és megérteni akaró énem lelkesen és reménykedve issza Renton szavait, hogy hát hiszen biztos tényleg van ilyen összefüggés, hogy Renton azért függő, mert ilyen vagy olyan volt a viszonya a tesójával, vagy mert ez meg az történt a másik tesójával – hogy biztos van magyarázat, és ha magyarázat van, akkor biztos van megoldás is, közben meg a francokat – se magyarázat, se megoldás nincs automatikusan; és nem – nincs ok-okozati összefüggés a vegetarianizmus és a heroinfüggés között sem (https://moly.hu/idezetek/798941).

Szóval nem emlékeztem én erre, hogy ez a regény ennyire sötét. De arra se, hogy ennyire vicces (nem írtam erről, de nagyon vicces – hangosan-röhögősen, asztalra-borulósan az). És arra se, hogy ennyire jó és pontos és éles mondatok vannak benne – mint mondjuk ez, ami 12 szóban tökéletesen elmondja, milyen érzés függeni:

Ah came fir a pint, but ah might jist git pished yit. (Csak egy sörre jöttem, de lehet, hogy bebaszok a végén.)