Az önkeresés nagyon izgi, és szerintem az se baj egyáltalán, ha valaki még 30+ évesen is javában csinálja, mert még mindig fogalma sincs, mi akar lenni, ha nagy lesz és hogyan akar élni (vagy baj? hm, akkor bajban vagyok), de ez a regény itt Volo önimádó és teljesen banális önkeresésének új mélypontja.

Mint a másik két magyarul megjelent regényében, itt is egy 30 körüli elkényeztetett rinyagép férfi (sőt, szerintem ugyanaz a rinyagép, csak más névvel – abba meg bele se gondolok, hogy lehet, hogy ez kicsit Volo-alteregó) a főszereplő (és érdekes, mármint nekem, hogy amikor először olvastam Volót, pár évvel ezelőtt, még szimpatikus volt ez a csávó, legutóbb már kevésbé, mostanra meg már hülyét kapok tőle), aki jaj, nem tudja, mit kezdjen magával, de biztos benne, hogy többre hivatott, mint a középszerű létezés (hogy honnan ez a meggyőződés, az rejtély – alapja nemigen van), és jaj, nem tud normálisan kötődni emberekhez, és jaj, nehéz és tragikus gyerekkora volt, és jaj, emiatt még most is szenved és szorongások gyötrik. Szegény.

A regény egyébként nem azért siralmas és utálatos, mert én nem csípem Michelét. Azért siralmas és utálatos, mert ez nem is regény, hanem leginkább egy önimádó, magát a világ közepének képzelő és nem különösebben intelligens érzelmi analfabéta összevissza önelemzése és 250 oldalas magyarázkodása arról, hogy ő mekkora faszagyerek, s mert ez az egész kizárólag a saját érdekeit szolgálja.

A regényből megtudunk olyan kevéssé lényeges részleteket, mint hogy Michele szereti a bevásárlótáskából kikandikáló zellerszárat (milyen aranyos férfi, elolvadok!), meg olyan – viszonylag lényeges, mert Michele személyiségét megvilágító (de biztosan nem olyan fényben megvilágító, ahogy ő azt gondolja) – részleteket is megtudunk, mint az, hogy Michele teljes lelkinyugalommal használ maga körül mindenkit, mert hiszen ő most önkeres, és végre életében először magával foglalkozik.

(Egyéb, elég fontos szereplőkről, mint pl. Francescáról, aki épp Michelével közös gyerekét szüli meg, nem sok minden derül ki – elég annyi, hogy Francesca először nem passzolt tökéletesen Micheléhez, de később már tökéletesen passzolt, és úgyis az a lényeg, hogy Micheléhez passzoljanak a dolgok.)

Ja igen, és egyszer Michele ír egy könyvet is, aminek kapcsán arról elmélkedik, hogy de nehéz az író dolga, mert nem egyszerű a cselekedeteiken keresztül jellemezni a szereplőket, és ő hajlamos inkább pár odadobott jelzővel elintézni a dolgot.

Én meg röhögök, mert Volo pont ezt csinálja. Meg még azt is csinálja, hogy Michele mély és elkínzott lelkivilágát azzal mutatja be, hogy Michele gyakran többoldalas önelemzésekbe bocsátkozik arról, hogy mennyire megviselte őt az anyja halála, vagy arról, hogy egy kapcsolat kezdetén általában nem tud vécére menni a csaj lakásában, mert túlságosan szorong, és hogy amikor már kényelmesen érzi magát egy kapcsolatban, akkor már tud a csajnál is vécére menni. Tényleg? Ez olyan érdekes! Szerintem senki más nem érzi kényelmetlenül magát attól, hogy idegen helyen vécére menjen, és az efféle apró kis vallomásoktól aztán tényleg úgy érzem, hogy Michele különleges alak, akinek történetét olvasva megtudok valamit az életről, amit eddig még nem tudtam.

Nem is tudom, mit mondhatnék még. Inkább hagyjuk.