Az agyammal nagyjából tetszik ez a könyv, mert eleven és rendesen meg van írva, de átérezni nem nagyon tudom. Vagy: na jó, átérzem, csak a mélységét nem érzem.
Nekem ez a könyv túl gyors (vagy én voltam túl gyors vele, ami ugyanaz).

Ilyen gyors, íme: Susanna Kaysen 18 évesen bekerül a pszichiátriára/elmegyógyintézetbe/zártosztályra/diliházba (válassz egyet), aztán ott tölt kb. másfél évet, közben a többi bennlakóval ilyen-olyan barátságokat köt, vannak élet- és halálképek, váratlan szépségek és váratlan tragédiák, aztán valaki úgy dönt, hogy oké, Kaysen most már alkalmas arra, hogy visszatérjen a világba. Jó.

És persze – értem Kaysen fő kínjait és kétségeit, meg a dolgok abszurditását, és nem tudok nem elgondolkodni az ún. épelméjűség és a nem-épelméjűség közötti határok esetlegességén, főleg, amikor elolvasom a borderline személyiségzavar leírását (amivel Kaysent diagnosztizálták, s amit ő ide is másolt a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders [DSM] c. alapműből), és arra jutok, hogy: ennyi erővel szerintem én is borderline vagyok, csak még senki nem vette észre.

(Egyébként szoktam ilyesféle leírásokat olvasni, és hangulattól függően egész könnyen tudom magam borderline-nak vagy bipolárisnak vagy depressziósnak meg még más dolgoknak is diagnosztizálni. S ezzel nem a mentális betegségek valódiságát kívánom kétségbe vonni, maximum annyit akarok mondani, amit kb. Kaysen is mond: hogy ezek a diagnózisok alkalmasint eléggé esetlegesek, meg még annyit, hogy egy csomó dolog, ami a DSM szerint betegségtünet, szerintem teljesen normális emberi viselkedés- és reagálásmód [de persze lehet, hogy tényleg nem vagyok normális].)

Zárójel vége.

Szóval: igen, értem, amit Kaysen mond, csak – már megint! mint mindig – a tét hiányzik itt nekem. A személyesség, azt hiszem. Az, hogy érezzem, mégis hogyan és miért káosz Kaysen elméje. (Sylvia Plath is volt abban a kórházban, ahol Kaysen, úgyhogy felidéztem magamban az Üvegburát, naná, s annak minden forró, fojtogató, sarokba-kuporgósan nyomorult és most-mégis-hogy-viselkedne-valaki-aki-normális hangulatát – és ahhoz képest itt nem sok mindent érzek. Kamasznyomor, szarházi pasi, mizéria és 50 aszpirin? Elhiszem. Csak nem érzem.)

És régóta tudható, hogy előbb-utóbb mindenhova odakeverem a Zabhegyezőt is, most ehhez is ide, egyrészt mert eszembe jutottak régi értékelések és blogposztok, amelyekben sokan picsogó tizenéves faszkalapnak tartják a főszereplőt, másrészt meg mert legkedvencebb kollégám, egy határozottan nem-lelkizős ember épp most olvassa – az én lelkes ajánlásomra – életében először a Zabhegyezőt, én meg tűkön ülve várom, hogy egy magafajta normális ember vajon mit gondol majd róla, mert néha valamiért baromi fontos tudnom, hogy valaki, akit nagyon bírok, mit gondol valamiről, amit szeretek; szóval ezt olvasva is a Zabhegyezőre gondoltam néha, meg arra, hogy a Zabhegyezővel ellentétben ez a kamaszdepresszió meg diliház meg minden, ami itt van, ez nekem tényleg sokszor rinyának tűnik, és nem annyira értem és érzem, tulajdonképpen miafasz baja is van Susanna Kaysennek.