Wim Wenders szerintem nem nagyon tudta, mi akar ez a film lenni. Persze nem is volt könnyű dolga, mert a regény is olyan, hogy se nem szerelmi történet, se nem politikai dráma, se nem kalandregény, se nem kémthriller, se nem túszdráma, se nem tudományos-filózós regény, se nem valami más, de azért a regény – még ha regényként nem is tökéletes – elég jó és hatásos (vannak részletek benne, amik több mint két éve kísértenek, az meg elég ritka).

A film ellenben – hát, az nemhogy nem tökéletes, hanem eléggé tökéletlen, meg még idegesítő is.

Oké, hogy van benne két szép színész (nem mondom, hogy nem James McAvoy volt az egyik fő oka annak, hogy én ezt meg akartam nézni), meg szép tengerpart, meg ilyenek, de jaj, még James McAvoyt se nézem szívesen két órán keresztül, ha közben olyanokon kell bosszankodnom, mint például a következők.

Az idióta hangtechnika: nem hiszem, hogy a hiba a mozi felszerelésében rejlett, mert évek óta járok oda, és szuper mozi az, úgyhogy kénytelen vagyok arra gondolni, hogy itt valaki a film készítői közül gondolta azt jó ötletnek, hogy legyen a filmben sok áradó, hangos zene, plusz még tengermorajlás meg minden is, és közben beszéljenek a szereplők kb. suttogva, hogy még véletlenül se lehessen hallani, mit mondanak.

Aztán az, hogy a forgatókönyvírónak láthatóan fogalma se volt, mit kezdjen Danny (Alicia Vikander) karakterével, aki elvileg egy nagyon okos, nagyon önálló nő, aki a munkája megszállottja, ezzel szemben a film második felét azzal tölti, hogy a mobilját nézegeti és sóhajtozik és minimális odafigyeléssel végzi munkáját, mert mindennél szörnyűbb, hogy James nem ír neki.

Danny egyébként a könyvben sem annyira fontos szereplő, mint James, de ott legalább értem a dolgot – a regény nyilvánvalóan sokkal inkább James regénye, mint Dannyé, itt viszont valaki azt gondolta, hogy ez valami szerelmi történet (pedig csak kb. egynyolcad részben az), amiben mindkét félre ugyanannyi időt és jelenetet kell szánni. Hát, oké, szánjunk – csak akkor ne csináljunk már egy Danny-féle munkamániás, hiperintelligens, nagy önkontrollal rendelkező nőciből jobb híján valami nyígó tinilányt, mert egyrészt nem hiszem el, másrészt meg előjön belőlem a vérfeminista és sikítani támad kedvem, hogy: nem igaz, baszki, hogy egy nőt kizárólag a jégkirálynő-síró hercegnő-tengely valamelyik végpontján lehet csak elképzelni.

Mit mondjak, nem vagyok lenyűgözve.