Mint minden ember, én is a saját tudatom junkie-ja vagyok, meg más emberek tudatának junkie-ja is.

De na, nem milyen jó például, hogy más emberek tudata létrehoz mondjuk olyasmiket, mint a Pulp, a Portishead, meg a Björk? (Vagy mint ez a regény.) Ez engem akkor is lenyűgöz, ha az idegen (emberi) civilizációból idekerült Isserley csajszi számára ezek a szavak úgy hangzanak, mintha állateledel-márkanevek lennének. És végül is azok is, hiszen az ő szemében állatok vagyunk, meg egyébként is állatok vagyunk, vírusként terjedve itten ezen a gondoskodó bolygón, bla-bla.

De ha már állatok, akkor én, hm, egyértelműen csúcsragadozóként tekintek magamra (még ha nem is a saját fajomon belül, csak más fajokhoz képest), és bár tudom-tudom, az állatok (a többi állat) olyan cukik (az axolotl pl. tényleg az), nem okoz nekem álmatlan éjszakákat a gondolat, hogy húst egyek (eszek is).

Viszont azt is el tudom képzelni (az irodalomban, pl.), hogy én legyek a másik (megevésre-ítélt) oldalon.

Nem annyira kedvelt témám amúgy ezen az ember vs. állat dilemmán merengeni – mit tudom én, mi tesz engem emberré, a Hradec Královéban tragikus körülmények között eltűnt Ferdie-t meg papagájjá – gondolom, megegyezés kérdése az egész, vagy tán nem is megegyezés kérdése: aki a csúcson (hatalmon) van, az dönti el az ilyesmit, és egyértelmű (itt, ezen a bolygón), hogy – a rovarokat vagy baktériumokat leszámítva – én vagyok a csúcson, úgyhogy ha mi azt mondjuk, hogy a beszéd vagy a társadalom vagy az írásbeliség vagy az etikus gondolkodásra való képesség tesz minket emberré, akkor nincs, aki ezt elvitassa vagy kétségbe vonja.

A regény szereplői viszont pont ilyeneken gondolkodnak és ezeket a kérdéseket vitatják magukban, és érdekes kívülről és felülről látni magunkat. Az se baj – az irodalomban, persze –, ha megesznek a végén.

Egyébként ez egy szuper könyv. A részleteket tekintve mindenképpen az – a skót felföldön autózás; a farm és a szél és a tenger; Isserley fizikai és lelki megpróbáltatásai és dilemmái; a felvillantott képek Isserley pusztuló bolygójáról és a bolygó hierarchikus civilizációjáról; az összes stoppos, akit Isserley felszed – mind-mind remekül megrajzolt részlet – elegáns, költői, szép és húsbavágó.

Az egyetlen, ami nem szuper, hogy nem tart az egész sehova. Faber csinál mindenfélét (és jól): beszél férfi-nő viszonyokról; csudás iróniával ábrázolja a földi társadalom szokásait; felvet kb. 827 morális kérdést az emberségről és állatságról, a szépségről, kultúráról, a hatalomról, a nemekről, stb. – aztán a végén valahogy nem lesz belőle semmi, csak egy apró magán-apokalipszis.

De azért az sem kevés.