Mondhatnám, hogy M. J. Nicholls könyve a posztmodern önreflexív metafikció vadiúj szintje, de úgy rémlik, írtam már ilyet több más könyvről is (persze mindig van vadiújabb szint, az én szókincsem meg véges), meg néha már hányok a posztmodern, önreflexív és metafikció szavaktól, és nincs kedvem megint leírni őket.

Nem lehet néha sima történetet írni, olyat, ami nem saját magáról szól, hanem valami olyasmiről, ami odakinn a világban vagy akár odabenn az agyunkban létezik?
Úgy tűnik, Nicholls szerint nem nagyon. Úgyhogy minden adott egy csodálatos meta-maszturbáló regényhez, amelyben valami okoskodós ál- vagy valódi bölcsész nyavalyog az írás/olvasás/irodalom nehézségeiről és arról, hogy az irodalom halott.

Ami viszont megmenti (sőt: többnyire elég szórakoztatóvá teszi) e regényt, az az, hogy szemmel láthatólag Nichollsnak is hányhatnékja van a P-Ö-M szavaktól, úgyhogy sikerül neki egészen kellemes cinizmussal megközelítenie a fenti kérdéseket.

A regény cselekménye két szálon fut: az egyik maga a történet, amelyben egy Marcus nevű figura elhatározza, hogy egy világ végi szigetre költözik, és a következő három évet annak szenteli, hogy elolvassa mind az 1001 könyvet, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz. Marcus elmélete szerint ha ezzel végez, végre megszabadul a folytonos olvasás kényszerétől, és kész lesz arra, hogy normális életet éljen. Ám Marcus hamarosan megismerkedik az eldugott sziget válogatottan lökött lakosaival (pl. az excentrikus, teljesen nyakatekert módon beszélő könyvtároscsajjal, Isobellel, aki olyan társat keres, aki egyfolytában olvas, meg az irodalmi kánon elszánt ellenségével, az önjelölt kritikus Raine-nel, aki olyasféle irodalom-értelmezési mesterműveket tett le az asztalra, mint pl. a 100 klasszikus regény, amit tökön kéne lőni), s a sok új ismeretség és egyéb bonyodalmak következtében Marcus olvasós-projektje nem teljesen a tervek szerint alakul.

A másik szál egy író története, aki összedob egy jelentkezést egy irodalmi pályázatra, amely egy olyan fiatal író munkáját díjazza, aki a skót felföld új hangjaként szólalhat meg. A benyújtott (inspiráló, szívmelengető, a lehető legszélesebb olvasóközönséget megszólítani képes) szinopszis és első fejezet alapján írónk megnyeri a pályázatot, ám neki esze ágában sincs megírni a teljes regényt – helyette az első cselekményszálban szereplő regényt írja meg (amelynek nincs épkézláb története, nincsenek valódi karakterei, egyáltalán nem inspiráló és szívmelengető, és nincs ember a földön, akit meg tudna szólítani).

Mindkét szál igen gazdag az irodalmi be- és kiszólogatásokban (némelyiket vágom, némelyiket nem, valamelyik burkolt [vagy szemkibökősen nyilvánvaló] kritikával egyetértek, valamelyikkel nem) – szóval a regény élvezetéhez valószínűleg nem árt, ha az ember előtte elolvasott 1001 könyvet.

És sokáig tényleg élveztem ezt az egészet, de aztán úgy 78% után már nem érdekelt az egész, mert az történt, hogy elcsúsztam görkorizás közben valami hülye nedves faleveleken és véres bizbaszt csináltam mindkét térdemből, minekutána egész este azon aggódtam, hogy vajon vannak-e pici kavicsok a térdeimben most, és hogy vajon amputálni kell-e majd a lábaimat (főleg a jobbot), ha nem veszek igénybe orvosi segítséget, csak úgy magamat kúrálom.

Mindezt csak azért írtam ide (nem ám csak véletlenül, soha), mert illusztrálja, hogy az irodalom (és főleg a mentális maszturbálás az irodalomról) lehet érdekes, de általában rögtön kevésbé érdekes, ha bármi élet-jellegű dolog történik, pl. ha az a veszély áll fenn, hogy valódi pici kavicsok vannak egy valódi térdben.

Mindegy, nem volt ez rossz, de a végére arra jutottam, hogy szerintem én sem fogom soha elolvasni az 1001 regényt. A biztonság kedvéért azért jelölgetem az elolvasottakat egy molyos listán.