Ez a könyv nem Salingerről szól – szerencsére, mert engem nem érdekel sem Salinger magánélete, sem pletykák Salingerről, sem Salinger mint ember.
És nem is egy Salinger-rajongó lánykáról szól, aki azon élvezkedik, hogy közvetetten Salingernek dolgozhat – szerencsére, mert az még a Salinger-pletykálkodásnál is rémesebb lenne.

A fülszöveg ígér történetre emlékeztető dolgokat, úgyhogy olyanokat képzeltem, hogy majd biztos kibontakozik valami dráma pl. abból, hogy Joanna Rakoff – aki a Salingert képviselő irodalmi ügynök asszisztenseként dolgozott kb. egy évig – munkája során többek között azzal foglalatoskodik, hogy a Salingernek küldött rajongói levelekre válaszol.

De ami kibontakozik, az sokkal jobb ennél – egy kedvesen-kaotikus felnövéstörténet, főszerepben – nem, nem Salingerrel, hanem egy olyan lánnyal, aki a szokásos New York-i ifjúművész-álmot követi: egyetem után munkát vállal egy irodalmi ügynökségnél kb. semmi pénzért, verseket ír, háztető-partikat és hipster-kávézókat látogat (csak a 90-es évek közepén még nem hipsternek hívták őket), egy lepattant, fűtetlen házikóban éldegél Brooklynban a csávójával, és próbálja kitalálni, hogyan akar élni.

Olyan – aranyos az egész. Nem gagyin aranyos, hanem tényleg az – ahogy a csóró Joanna egy langyos tavaszi napon munkába menet átvág egy menő hotel előterén, és amikor az ajtónálló vendégnek nézi és felajánlja, hogy taxit hív neki, azt mondja: „olyan szép idő van, inkább gyalog megyek”. És egész salingerien pontos és brutális is néha – ahogy a naiv és idealista Joanna próbálja feldolgozni az ún. felnőtt-életet – hogy régi barátai gyakran inkább a biztonságot választják a New York-i pénztelen művész-káosz helyett; vagy hogy ő is képes beleragadni dolgokba és rosszul dönteni, pedig fiatalabb korában ő se hitte, hogy ilyesmiket fog csinálni.

Ráadásul Rakoff korábban nem is olvasott Salingert!
Annál jobb, amikor végül mégis Salingert olvas, és rájön, hogy az mennyire jó, és mennyire jó most is, neki is, akkor is, ha ő nem 16 éves Holden és nem csodagyerek a 30-as évek New Yorkjában.

Persze engem nem kell erről győzködni.
Mégis örülök, hogy Rakoff is érzi ezt, és szépen leírja.
Úgyhogy az ő könyvén is úgy bőgök egy-két helyen, ahogy a Zabhegyezőn meg a Franny és Zooey-n szoktam.