Egyszer azt írtam Eugenides valamelyik regénye kapcsán, hogy ennek a fickónak a bevásárlólistáját is szívesen olvasnám. Lehet, hogy a regények alapján tényleg továbbra is így lesz (majd) (gondolom, két regény között megint eltelik vagy 10 év, úgyhogy nem várok addig is lélegzet-visszafojtva), de e novellák alapján azt hiszem, egész jól elvagyok Eugenides bevásárlólistája nélkül is.

Nem rossz novellák ezek, dehogyis.

Csak.

Először is: Fresh Complaint?

Én azt hittem, amikor először megláttam valahol úgy fél évvel ezelőtt, hogy nemsokára lesz egy ilyen könyv, hogy ezek biztos friss novellák. Hát – nem azok. Pár friss van köztük, a többi meg Eugenides pályafutásának ilyen-olyan korszakaiból származik, és ahogy elnézem, a régi novellák már kb. mind megjelentek egyszer valahol. Nem baj ám, hogy most itt össze vannak gyűjtve, végül is nem fizetek elő 20 éve a New Yorkerre meg még sok más magazinra, úgyhogy nekem egyszerűbb így olvasni őket. És fejlődés-történetként nézni őket tényleg érdekes. És az is érdekes: látni, ahogy némely témák és alakok, amik és akik előbb-utóbb teljes regényt is kaptak, igazából novellaként kezdték. Van pl. egy novella, aminek főszereplője az a Mitchell, aki a Marriage Plot egyik főszereplője is lesz, 10 évvel később; egy másik novella főszereplője meg egy szexológus, aki a transzneműséget és hasonló dolgokat kutatja – e téma egész estés kifejtését lásd a Middlesex c. regényben.

Szóval érdekes, tényleg. De mindig gyanús nekem, amikor erről ennyire kell győzködnöm magamat, úgyhogy térjünk is rá a Másodszorra.

Másodszor: azt hiszem, Eugenides regényíró. Nem mondom, hogy minél hosszabb, annál jobb, én pl. pont a legrövidebb regényét szeretem a legjobban, de hogy Eugenides nem egy szikár, kevésszavú, tíz oldalban egész világokat teremtő prózaíró, az biztos. Úgy érzem, jobb az, amikor kalandozik évtizedeken meg kontinenseken meg mindenen keresztül, és belemegy a dolgokba, de jó mélyen, és nekem mindegy, hogy épp valami idealista bölcsészcsaj bölcsészkedésébe megy bele, vagy egy bipoláris srác agyába, vagy egy megfoghatatlan hangulatba 250 oldalon keresztül – az eredmény mindig sokkal szebb, jobb, intimebb, mint egy 15 oldalas történet, ahol csak a tényekre van idő, az érzésekre meg nincs.

Úgy éreztem ezeket olvasva, hogy Eugenides nem ment közel és nem ment bele. Nem lélektelen, nem összecsapott, nem ócska, nem érdektelen – csak távoli itt minden.

Történetek, amiket mintha valakitől hallottam volna egyszer, de nem emlékszem, hogy kitől, és lehet, hogy két hónap múlva én kezdem el mesélni valamelyiket valakinek, aztán zavartan mondom: valakitől hallottam ezt – de figyelj, nem te mesélted ezt amúgy véletlenül?