Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek - The Virgin Suicides

Bridge említette egyszer, hogy ennek a könyvnek T/1-es narrátora van, ilyesmit pedig még csak egyszer olvastam, és az illúzió korántsem volt tökéletes, úgyhogy el akartam olvasni ezt a könyvet, már csak azért is, hogy megtudjam, más jobban tud-e T/1-ben írni, mint Joshua Ferris. Az szinte mellékes volt számomra, hogy miről szól a könyv, de amikor elkezdtem olvasni, hirtelen az lett a mellékes, hogy a történetet „véletlenül” többes szám első személyben mesélik el. Nem azért, mert Eugenidesnek nem sikerült hihetően írnia T/1-ben (sokkal jobban sikerült neki, mint Joshua Ferrisnek), és nem azért, mert a narrációnak igazából semmi jelentősége nincs (van neki) – egyszerűen azért, mert az Öngyilkos szüzek egy szépséges, végtelenül melankolikus regény, aminek az olvasása közben elfelejtettem azon gondolkodni, hogy az író pontosan milyen módon éri el azt, hogy a könyve ennyire megbabonázó legyen. Elég az, hogy eléri. És a Zabhegyező meg a How the Light Gets In mellett most már ez a könyv is a kedvenc (kamasz)regényeim közé tartozik.

A történet a pusztuló detroiti iparvidék egyik fehér kerítéses kertvárosában játszódik. Itt él egy szűk házban az öt Lisbon lány (életkoruk tizenháromtól tizenhét évig terjed), szigorú, vallásos anyjukkal és tehetetlen, tutyimutyi apjukkal. A lányok az iskolán meg a templomon kívül sehová sem járhatnak, nem randizhatnak, nem sminkelhetik magukat, úgyhogy ötük minden kamaszos nőiessége (vagy egyik kedvenc könyvemet, az Edible Womant idézve: „femininitásuk sűrű Sargasso-tengere”) a családi ház zárt ajtói mögött áramlik-zsúfolódik-hatványozódik. Az öt rejtélyes, megközelíthetetlen lány a környék összes kamaszfiújának fantáziáját megmozgatja, de a fiúknak esélyük sincs rá, hogy valaha is valóra váltsák az álmaikat vagy egyáltalán közelebbről is megismerjék a lányokat – nem utolsósorban azért, mert egy év leforgása alatt mind az öt lány öngyilkos lesz.

Az, hogy a legfiatalabb lány első (még sikertelen) öngyilkossági kísérlete utáni évben az összes nővér meghal, már az első oldalon kiderül, úgyhogy ezzel nem árultam el semmi. És bár a környékbeli fiúkat, felnőtteket, orvosokat, papokat és újságírókat egyaránt foglalkoztatja az öt lány öngyilkossága, még azt sem mondanám, hogy a regény legfőbb témája az, hogy a szereplők megpróbálják kideríteni a lányok halálának okát. Ez is benne van persze, és a könyvben számos lehetséges ok felmerül (családi hajlam; a legkisebb lány példájának követése; kamaszkori depresszió; menekülési vágy; önzés), de szerintem mégsem ez a lényeg.

Hanem az, hogy a regény T/1-ben beszélő narrátorai, a most már középkorú, illúzióikat vesztett hajdani kamaszfiúk évtizedekkel a történtek után sem tudják elfelejteni a Lisbon lányokat. Ezért kezdenek nyomozásba, ezért interjúvolnak meg mindenkit, akinek hajdan köze volt a tömeges öngyilkosságokhoz, és ezért gyűjtik és rendszerezik mániákusan a rendelkezésükre álló adatokat és „bizonyítékokat”. Mindettől igazából nem remélnek semmit, és tudják, hogy ha megszereznének minden bizonyítékot és összeraknának egy logikus, kerek történetet a lányok életéről, akkor sem változna semmi, mert az ő életükre és minden felnőttkori kapcsolatukra örökre rányomta a bélyegét az, hogy kamaszkorukban ismerték a Lisbon lányokat: aki egyszer is szerelmeskedett az egyetlen nem szűzként távozó Lisbon lánnyal, annak már a világ összes többi nője csak engedelmes, a megfelelő pillanatokban sikoltozó ágymelegítőnek tűnik; s akinek a haját egyszer a homloka másik oldalára igazította valamelyik lány, az most már egész életében arra az oldalra fogja fésülni a haját.

A fiúk szemében a Lisbon lányok minden létező férfifantázia, minden női erény és a korszellem megtestesítői egyszerre, s a lányok pusztulása mintha egyszerre lenne oka és következménye a környék pusztulásának – az ipar hanyatlásának, a halódó fáknak, a családi ház egyre romló állapotának. Nem tudni, kinek vagy minek a pusztulása kezdődött előbb, az viszont jellemző, hogy a temetői dolgozók több mint négyszáz napig tartó sztrájkja éppen akkor ér véget, amikor a négy idősebb Lisbon lány öngyilkos lesz, és a sztrájk ideje alatt felhalmozódott holttestekkel ellentétben nekik már nem kell hűtőházakban zsúfolódniuk, hanem rögtön a földbe kerülhetnek – mintha csak megtalálták volna a helyüket.

És biztosan könnyebb így nekik, mint hajdani imádóiknak, a férfiaknak, akik a lányok miatt örökre kamaszok maradtak (pedig nem is volt olyan jó a kamaszkoruk, hogy azt érdemes lett volna tartósítani és átmenteni a felnőttkorba), és úgy „járnak haza” az emlékeikbe, mint Holden Caulfield a múzeumba, ahol soha semmi nem változik.