Mióta rájöttem, hogy elég gyenge vagyok történelemből, háborúkból, meg ilyenekből, azt a nagyon okos megoldást alkalmazom – ahelyett, hogy esetleg megpróbálnék ismereteket szerezni a történelemről, háborúkról, meg ilyenekről –, hogy nem nagyon olvasok ilyen témájú szépirodalmat se, mert mi van, ha nem értem meg a lényeget.

De ezt kénytelen voltam elolvasni, mert olyan jó címe van, ami miatt én gondolkodás nélkül és a témát teljesen figyelmen kívül hagyva általában azonnal el akarok olvasni egy könyvet.

Még jó, hogy ez a könyv nem olyan háborús könyv, ami a (vietnami) háborúról szól. O'Brien maga írja, hogy egy igaz háborús történet sosem a háborúról szól, hanem a napsütésről, a szerelemről, az emlékekről, a gyászról, és egyéb dolgokról (https://moly.hu/idezetek/950081), s ezeket én is minden gond nélkül értem. És e meghatározás alapján O'Brien könyve maximálisan igaz háborús történetek gyűjteménye.

Olyan, ami meg se próbál belemenni olyasmikbe, hogy miért folyik a harc, hogy mi a dolgok politikai háttere, hogy mi értelme az egésznek (ha valami), s ami ugyanakkor nem megy el pl. a 22-es csapdája-féle extrém-abszurdista irányba se.

O'Brien egyrészt teljesen földhözragadt és hétköznapi: húszéves csávókról ír, akik – szerintem érthető módon – leszarják (meg nem is értik) az olyan (eleve tiszta hülyeség) fogalmakat, mint a hazaszeretet, és leginkább azért vonulnak be, mert – mert szégyellik magukat, mert nem akarják vagy nem képesek az egész addigi életüket hátrahagyni és Kanadába menekülni, mert nem akarnak csalódást okozni a hazafias apukájuknak, mert – mert olyan balszerencsések, hogy épp itt ez a kibaszott háború, és nem nagyon van más választásuk. Közben meg kiscsávók ezek a férfiak – hülyéskednek, gyerekesen-kegyetlenkednek, a barátnőjük mágikus harisnyáját kötik sálként a nyakukra, talizmánokban hisznek, vagánykodnak és kergetőznek az erdő szélén (aztán a következő pillanatban valami váratlanul leviszi a fél arcukat), időnként komolyan beparáznak és lábon lövik magukat, amikor pedig már otthon vannak, szenvednek a PTSD-től és nem tudnak magukkal mit kezdeni.

Ennél hétköznapibb háborús történetet tényleg nem tudok elképzelni: menetelni valami névtelen dzsungelben, lebombázni dolgokat, menni tovább, néha kegyetlenül viccelődni, néha macsóskodni, néha meg meghalni.

Másrészt viszont O'Brien valami istenadta metafikció-mester, aki nem posztmodernül játékos hülyülésre használja a metafikciót (ami nekem szintén oké, csak jobban szeretem, amikor a dolgoknak súlya van; itt van), hanem arra, hogy megmagyarázzon és túléljen dolgokat, hogy utat találjon az emlékek között, hogy életre keltse a holtakat, s aki ezekből a hol banális, hol gyomorforgató, hol pokolian vicces nem-történetekből olyasmit kerekít, ami valami elemi módon igaz (és teljesen mindegy, hogy a részletek igazak-e, hogy Tim O'Brien a könyvben ugyanaz a Tim O'Brien-e, aki a valóságban létezik, stb.), és nagyobb és több, mint önmaga. Nem felemelő; nem hősies; nem tanít szép és helyes és morális viselkedésre. (https://moly.hu/idezetek/950077) Csak igaz. S a végén tényleg csak annyit tudok mondani: Ó. (https://moly.hu/idezetek/950153)