Kétség nem fér hozzá: ez a legbénább könyv, amit eddig McEwantól olvastam. (Kb. a művei felét olvastam, úgyhogy lehet, hogy írt bénábbat is ennél, de remélem, nem.)

És sokkal szívesebben írnék (szokás szerint) arról egy McEwan-posztban, amiről az író egy szokás-szerinti McEwan-regényben írni szokott (bármi legyen is a konkrét témája): arról mondjuk, hogy mennyire vágja az emberi gyarlóságokat, a szex és a vágy sötét oldalát, és az intimitás lehetetlenségét, mert ezek a témák rém érdekesek és kimeríthetetlenek, és McEwan ezekben tényleg és igazán otthon van.

Ehelyett kénytelen vagyok arról írni, hogy McEwannak szerintem nem annyira áll jól a szatíra műfaja. Azért tudom különben, hogy ez a regény szatíra, mert ezt olvastam róla – magamtól nem biztos, hogy észrevettem volna, mert énnekem olyan naiv elképzeléseim vannak, hogy a szatíra, az olyan, hogy felnagyít és kicsinyít és groteszk módon ábrázol dolgokat (stb.), ÉS ennek van valami magasabb/mélyebb értelme vagy célja is.

Ezzel szemben a Solar meg olyan, hogy van benne egy Nobel-díjas fizikus, Michael Beard, aki fiatalon megkapta a Nobelt, aztán utána már nem nagyon csinált mást az életében, elvolt azzal, hogy kihasználta a hírnevét, s egyik feleséget, szeretőt, füstölt vadlazacos szendvicset és whiskyt fogyasztotta a másik után, és azt gondolta, hogy végül is minden oké.

Persze ha minden oké lenne, akkor nem lenne történet (nem veszítenénk sokat, ha nem lenne, de mindegy), úgyhogy a regény ott kezdődik, amikor a dolgok kezdenek nem-okék lenni, és gyors egymásutánban beüt egy csomó válság: házassági és házasságtörési, szakmai, életközép(után)i, stb., s a sok válság közepette/után Beard valahogy hirtelen úgy találja magát, hogy ő lesz a megújuló energiaforrások egyik nagy tudora, aki megpróbálja napenergiára állítani a világot, mielőtt még túl késő lesz.

Na, akkor most megerőltetem magam és megpróbálom kitalálni, mi ebben a szatirikus: gondolom, az, hogy Beard pont olyan túlfogyasztó, a jövőt leszaró, csak a mai nap élvezeteinek élő, felelőtlen faszfej, mint mindenki más a (nyugati) világban, és hogy milyen ironikus és lehetetlen dolog az, hogy egy ilyen alak próbálja megmenteni a bolygót.

De komolyan – ez szatirikus? Mi szatirikus benne? Ki vagy mi van itt kritizálva? Nem nagyon értem. Nem is érdekel. Kb. annyit érzek át, hogy: aha, itt ez a Beard, aki azt hiszi, ő a Nap, aki körül a világ forog, aztán meglepődik, amikor kiderül, hogy nem. De hogy mélyebb/magasabb értelme nincs az egésznek, az biztos.

Na jó, nézzük a másik lehetőséget: hogy ez egy nem-szatirikus, komoly regény. De ha az lenne, akkor abban kéne lennie pár igazi szereplőnek, nemcsak karikatúrának, meg abban lenne tétje a dolgoknak (a tragikomikus bukás állandó fenyegetése nem igazi tét), meg attól biztos éreznék valami mást is, nemcsak a bosszúságot, hogy egy rakás egydimenziós, teljesen érdektelen figurára meg McEwan önimádóan cizellált* szövegelésére fordítok 300 oldalnyi időt – semmivégre, semmivégre.

–

* McEwan eddigi tapasztalataim alapján mindig baromi cizellált, de nem mindig önimádó. Itt az – túl sokszor volt olyan érzésem, hogy valami csak azért van úgy leírva, ahogy, mert McEwan villog vele, hogy ő tud ám ilyen veretesen is írni. (Jaj, én meg tudom már úgyis, hogy tud – és nem kell azt ennyire bizonygatnia, hogy mekkora stiliszta.)