A New York trilógia az egyik örökös kedvenc regényem, és nem szűnő hévvel imádom vagy 20 éve, de a többi Auster-regény, amit ifjabb koromban olvastam, nem hagyott bennem mély nyomokat és egyiket sem olvastam újra. (Az a gyanúm, hogy titokban taszít Auster intellektuális hűvössége – persze a New York…
Gondolom, kívülről könnyű okosnak lenni, de: abban a pillanatban, hogy a főszereplő Stella figyelmét úgy vonja magára a vonaton a későbbi nemezise, hogy kiveszi a könyvét a kezéből és elkezd neki okoskodni, hogy a sok olvasás rontja a látását, azonnal menekülhetnék tört rám és nagyon akartam, hogy…
Láttam a filmet pár éve, amikor a moziban ment, és nagyon tetszett – lehet, hogy a film tényleg jobb volt, de az is lehet, hogy 4-5 évvel ezelőtt vevőbb voltam erre a nagyon-amerikai fajta önsegítő/önkereső-műfajra meg az ilyesmi művekben rejlő egyszerű tanulságokra.
Akárhogy is, a könyv nem jött…
Ez a könyv nem Salingerről szól – szerencsére, mert engem nem érdekel sem Salinger magánélete, sem pletykák Salingerről, sem Salinger mint ember. És nem is egy Salinger-rajongó lánykáról szól, aki azon élvezkedik, hogy közvetetten Salingernek dolgozhat – szerencsére, mert az még a…
Szokás szerint megint nem azon gondolkodtam legtöbbet e könyvet olvasva, amin kellett volna (mármint a konkrét témáján – hogy milyen az egy apa szemszögéből, amikor a szuperokos, csudás és fantasztikus fia hirtelen [?] drogfüggő lesz, majd évekig a rehab-józanság-visszaesés útjait járja), hanem…
Mint minden ember, én is a saját tudatom junkie-ja vagyok, meg más emberek tudatának junkie-ja is.
De na, nem milyen jó például, hogy más emberek tudata létrehoz mondjuk olyasmiket, mint a Pulp, a Portishead, meg a Björk? (Vagy mint ez a regény.) Ez engem akkor is lenyűgöz, ha az idegen (emberi)…
Gondolom, a House of Leaves-t is lehetne alkalmasint vádolni azzal, hogy meta-maszturbáló bölcsészkedés, de nem vádolom azzal, mert a House of Leaves esetében (bármennyit is értek vagy nem értek belőle) végül mindig úgy érzem, hogy semmi nem öncélú: se a hatmillió lábjegyzet, se a labirintus, se a…
Legkedvencebb kollégámmal mostanában épp a saját irodalmi ízlésünket próbáljuk a másikra erőltetni közös megegyezés és érdeklődés-kifejezés alapján szélesíteni kívánjuk egymás látókörét, vagy ilyesmi (mert ő főleg a sci-fi/fantasy-vonal ismerője, én meg főleg nem), szóval boldogan ajánlgatunk…
Olyan ez, mint egy melankolikus-dekadens Hemingway- (konkrétan a Fiesta) vagy Fitzgerald-regény (főleg az Éj szelíd trónján), egy generációval később és pont annyival kegyetlenebbül, kiábrándultabban, végzetesebben, egzisztencialista-rettegősebben.
Mindenesetre itt is gazdag és dekadens amerikaiak…
Legkedvencebb kollégám adta ezt a könyvet szülinapomra, és eleinte voltak némi halvány kétségeim, hogy vajon miért gondolta, hogy ez jó ajándék lesz nekem, merthogy én semmilyen körökben nem vagyok híres arról, hogy sok Conan-történetet olvasok, és valami foszlányos emlékeket leszámítva szerintem…