Gondolom, a House of Leaves-t is lehetne alkalmasint vádolni azzal, hogy meta-maszturbáló bölcsészkedés, de nem vádolom azzal, mert a House of Leaves esetében (bármennyit is értek vagy nem értek belőle) végül mindig úgy érzem, hogy semmi nem öncélú: se a hatmillió lábjegyzet, se a labirintus, se a fura tipográfia, se a cseles narráció, se az egymásba ágyazott történetek, se a függelékek. Mind jelent (vagy legalábbis kifejez) valamit, és mind kell ahhoz, hogy megszülessen a végeredmény: egy őrjítő, szépséges, teljesen egyedi regény, amibe ugyan nem könnyű belemászni, de cserébe soha többet ki nem mászol belőle (vagy a regény nem mászik ki belőled).

Ezzel szemben a Fifty Year Swordot sokszor tényleg meta-maszturbáló bölcsészkedésnek érzem. A történet maga nagyon Danielewski – tele veszteséggel, gyásszal, az elme legeslegmélyét is felkavaró megmagyarázatlan elemekkel – jó történet, tényleg, de szerintem ez még csak nem is egy kisregény, maximum egy novella anyaga.

Nem kenyerem az irodalom- és műfajelmélet, úgyhogy nem tudom biztosan, mi a különbség a kettő között, de mindegy is: úgy érzem, Danielewski itt pusztán arra használta a trükkjeit (a vizualitást, a szöveg széttördelését, az illusztrációkat, az egymásba ágyazott narrációt), hogy feldúsítson valamit, ami önmagában, csak szövegként maximum 30 oldalt ha kitenne.

Például: van a történetben öt árva, akik Halloween éjszakáján meghallgatnak egy nem éppen hagyományos rémtörténetet, és mintha ők volnának a narrátorok. Az árváknak van neve is, de azt, hogy mikor ki a szöveg mesélője (és most tényleg ők mesélik el utólag, amit hallottak akkor? vagy nem? nem tudom) csak vöröses és barnás (őszies színű) idézőjelek jelzik. Az árvák néha mintha egymás szavába vágnának, a vörös idézőjeles sorokba barna idézőjeles sorok vannak ágyazva (stb.), és elvileg ez biztos jelent valamit, de a valóságban kicsit sem érdekel, hogy melyik sort melyik színű idézőjellel jelölt árva mondja, mert semmi nem tudható a gyerekekről, úgyhogy nem jelent semmit számomra, hogy most egy narancs idézőjelbe van beékelve egy barna, vagy egy vörösbe egy sárga.

A House of Leaves-ben azért voltam és vagyok hajlandó (újra és újra) követni az olykor idegőrlő lábjegyzeteket és azért vagyok hajlandó kisilabizálni rejtjeles leveleket, mert tudok annyit a szereplőkről, hogy minden érdekeljen velük kapcsolatban. Bármily kevéssé hagyományosan (és gyakran bármily kényelmetlenül), de ott igencsak mélyen be vagyok vonva a szereplők életébe/elméjébe, úgyhogy nincs is más választásom: követnem kell őket. Itt nem érzem ezt – úgyhogy nem is fektetek annyi energiát az olvasásba.

Mindenesetre kedvem támadt megint újraolvasni a House of Leaves-t.