Mark Z. Danielewski: House of Leaves
Mostanában a legváltozatosabb helyeken futottam bele véletlenül ennek a regénynek a címébe. Az ilyen esetekben mindig felszínre tör a misztikus énem, és az a gondolatom támad, hogy ez talán mégsem véletlen, hanem egy jel, hogy el kell olvasnom az adott könyvet. Úgyhogy miután rövid idő alatt sokadszorra akadt az utamba a House of Leaves, kicsit utánanéztem, hogy mi ez a könyv, majd az első adandó alkalommal meg is rendeltem. Mivel ez a regény a szerkezetét meg a tartalmát tekintve is igencsak komplex, én meg sok mindent akarok mondani róla, ez a poszt nagyon hosszú és spoileres lesz.
A House of Leaves kerettörténetének narrátora Johnny Truant, aki egy tetoválószalonban dolgozik, szabadidejében pedig a haverjával, Lude-dal iszik, drogozik vagy nőkről ábrándozik. Lude szomszédjában lakik egy rejtélyes öregember, Zampanò, aki váratlanul meghal, s hátrahagy maga után egy zavaros, gyakran töredékes kéziratot, amelyet Johnny vesz magához. Johnny először nem sokat foglalkozik a papírokkal, de aztán mégis bele-beleolvas Zampanò művébe, lassan elkezdi felfedezni a töredékek közötti összefüggéseket, majd idővel a történet megszállottjává válik, s a papírokból összeállítja a kész könyvet, amely a „Navidson-felvétel” címet viseli; a Zampanò által a könyvhöz írott jegyzeteket pedig kiegészíti a saját jegyzeteivel, illetve annak történetével, hogy milyen hatással volt rá a könyv elolvasása.
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, maga a Navidson-felvétel sem egy hagyományos, lineáris szerkezetű, történetmesélős könyv. A Navidson-felvétel Will Navidsonról, a Pulitzer-díjas fotóriporterről szól, aki a családjával egy békés vidéki házba költözik, ám hamarosan kiderül, hogy a ház valójában egy végeláthatatlan, folyton változó, sötét és hideg labirintus. Navidson számos expedíciót indít a labirintus feltérképezésére, s ezeket a kirándulásokat videofelvételeken és fényképeken örökíti meg. Az expedíciókon készített felvételekből, a házban mindenfelé elhelyezett mozgásérzékelős kamerák képeiből, illetve a Navidson család privát videóiból áll össze aztán a Navidson-felvétel című film. A Navidson-felvétel című könyv pedig legalább annyira szól a Navidson család történetéről, mint a film készítéséről, valamint a film befogadásának és értelmezésének történetéről.
A Súlyszivárvány kapcsán írtam, hogy nem találkoztam még olyan könyvvel, ami nemcsak hogy mesélt valamiről, hanem jóformán azonos volt a tárgyával, az általa leírt valósággal. Na, most már elmondhatom, hogy találkoztam még egy ilyen könyvvel. S a House of Leaves bizonyos szempontból még tovább megy, mint a Súlyszivárvány. Mert nemcsak arról van szó, hogy ez a könyv épp olyan labirintusszerű, mint a ház, amelyről szól, hanem arról is, hogy a regény mintha szó szerint az olvasó fejébe mászna, előre kitalálná annak minden gondolatát, s magában foglalna minden lehetséges reakciót, amit az olvasó a könyvre adhat, s minden lehetséges interpretációt, amivel előállhat.
Csak egy példa: az egyik fejezet egyebek mellett a különböző labirintusokról, valamint Navidsonék házának építészeti jellegzetességeiről, pontosabban a jellegzetességek teljes hiányáról szól. Ez a fejezet már önmagában, az egész könyvtől függetlenül is olyan, mint egy labirintus. Az egyik lábjegyzet vezet a másikhoz, majd az a harmadikhoz, ám a lábjegyzetek lelkiismeretes végigolvasása után sem látunk tisztábban a házzal kapcsolatban, hiszen a jegyzetek nem arról szólnak, hogy milyen a ház, hanem arról, hogy milyen nem. Aztán előfordul az is, hogy több utalás vezet ugyanahhoz a lábjegyzethez, és vannak a jegyzetekben tükrözött szövegrészletek is, úgyhogy mire a jegyzetekben lévő információt feldolgoztam magamban, már alig emlékeztem arra, hogy honnan indultam el. S bár a fejezet nem túl hosszú, majdnem három óráig tartott, mire végigolvastam, és alig vártam, hogy valami lineárisabb szerkezetű, szövegszerűbb szöveghez érjek.
Mint kiderült, Johnny, a kerettörténet narrátora (s egyben a történet első befogadója és formába rendezője) is hasonlóan reagált, s a következő fejezethez fűzött valamelyik jegyzetében nagyjából ugyanazt a frusztrációt írja le, s ugyanazt a vágyat fejezi ki valami szem- és agypihentetőbb szöveg után, amelyet én is éreztem. S a kívánságunk valóra válik, a következő fejezet mindenben az előző ellentéte: a lapokon általában csak néhány sornyi, könnyen olvasható szöveg szerepel, alig vannak lábjegyzetek, a papír nagyobbik része pedig kellemesen fehér.
Azért két dolgot érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy a szép fehér papíron olvasható kevéske szöveg csöppet sem megnyugtató dolgokról szól, s a fejezet történéseihez képest az előző fejezet bonyolult labirintus-szövege szinte kellemes olvasmánynak tűnik. A másik dolog pedig az, hogy igencsak nyugtalanító a gondolat, hogy az olvasó, akivel azonosulok, s akinek a Navidson-felvétel olvasása közben átélt érzéseit én is pontosan átélem, nem más, mint Johnny, aki a könyvhöz írt bevezetőjét rögtön azzal kezdi, hogy a könyv megváltoztatta az életét – és egyáltalán nem a jó irányba – s aki egyre rosszabb mentális egészségnek örvend, ahogy halad előre a történetben.
Ezt a könyvet olvasni egyébként olyan, mint nyomozni (annak ellenére, hogy a House of Leaves nem krimi). Nem olvasok sok krimit, de ha mégis belekezdek egybe, akkor általában nem fárasztom magam azzal, hogy megpróbáljak rájönni a rejtély nyitjára, mert úgyis tudom, hogy nincs tehetségem az ilyesmihez, úgyhogy inkább csak hagyom magam elszórakoztatni. A House of Leaves viszont nem hagyja, hogy csak üldögéljek és jól érezzem magam. Az első oldaltól fogva bevon, azonosulásra és beleélésre kényszerít, s ha már egyszer én vagyok Johnny (meg Will Navidson, meg az ő párja, Karen Green is), nem tudom szenvtelenül várni, hogy mások majd hátha a végére járnak a dolgoknak, muszáj nekem is megpróbálnom, és muszáj megtennem, amit „kívülről”, olvasóként megtehetek. Ezért aztán sok oldalt egymás után többször is elolvastam, és töretlen (mániákus) hittel olvastam végig még azokat a lábjegyzeteket is, amelyek csupán egy több száz névből vagy filmcímből álló listát tartalmaztak, mert azt reméltem, hogy előbb-utóbb találok valamit, ami az egész történet kulcsa lehet.
A House of Leaves olvasása emellett azért is emlékeztet nyomozásra, mert a könyv tele van jelekkel, amelyek arra csábítanak, hogy kövessem őket; ráadásul a regény folyton döntéshelyzetek elé állít, de sosem derül ki, hogy jól döntöttem-e. Például valahol a könyv eleje felé, a Johnny egyik lábjegyzetéhez fűzött lábjegyzetben az áll, hogy ha az olvasó a saját feje után akar menni, akkor nyugodtan olvasson tovább, de ha úgy érzi, hogy segítené az értelmezésben, ha többet tudna Johnny családi viszonyairól, akkor olvassa el a függelékben lévő leveleket, amelyeket Johnny az anyjától kapott. Amikor hátralapoztam és láttam, hogy a levelek 60 oldalt tesznek ki, úgy döntöttem, inkább későbbre hagyom őket, egyrészt mert a saját fejem után akartam menni, másrészt pedig mert Navidson története jobban érdekelt, mint Johnnyé (hiszen én vagyok Johnny, az olvasó, tudok annyit magamról, amennyit tudnom kell – gondoltam én).
A végén aztán elolvastam a függelékben lévő leveleket is, de utólag nem tudhatom, miben lett volna más az olvasmányélményem, ha már akkor elolvastam volna őket, amikor a lábjegyzet hozzájuk irányított. Az biztos, hogy ha akkor (idejében?) elolvastam volna a leveleket, akkor magyarázatot kaptam volna egy jelre, amely mindössze egyszer jelenik meg a regényben, s amelyet ugyan észrevettem, de a levelek elolvasása nélkül nem tudtam megmagyarázni. Ha már akkor, még a 100. oldal előtt megtudom, hogy mit jelent(het) az a jel, biztosan egészen más következtetésekre jutottam volna a regény egészével és a szereplők identitásával kapcsolatban, mint így. De hogy melyik lett volna a „helyes” olvasási módszer, azt nem lehet eldönteni, sőt nem is hiszem, hogy lett volna helyes módszer. Ahogy Johnny írja a bevezetőben:
Ami igazán ironikus, az az, hogy nem számít, hogy a könyv magját alkotó dokumentumfilm fikció. Zampanò az elejétől fogva tudta, hogy itt egyáltalán nincs jelentősége annak, hogy mi a valós és mi a fiktív. A következmények ugyanazok.S hirtelen szinte hallom az elcsukló hangot, amit valójában sohasem hallottam. Az ajkak épphogy mosolyra húzódnak; a szemek a sötétségre szegeződnek:- Irónia? Az irónia sosem lehet más, mint a saját, személyes Maginot-vonalunk, amelyet az esetek legnagyobb részében teljesen önkényesen húzunk meg. (Pantheon Books, New York, 2000, xx. oldal)
És tényleg. Nem számított volna semmit, ha a levelek ismeretében máshogy értelmezek sok mindent, vagy akár az egész könyvet ironikusan fogom fel, mert biztos vagyok benne, hogy a hatás akkor sem maradt volna el, hiszen az egyáltalán nem azon múlik, hogy valami valós-e vagy fiktív, vagy hogy ironikusan értendő-e vagy sem.
Egyébként ha az eddig leírtak alapján az a benyomásotok támadt, hogy a House of Leaves nem könnyű olvasmány, akkor nem tévedtek. Az egymásba ágyazott történetek, a sokszor többoldalnyi hosszúságúra nyúló lábjegyzetek, vagy éppen a vizuális és tipográfiai furcsaságok követése tényleg nem mindig könnyű és időnként borzasztóan frusztráló feladat. Viszont a könyv az első oldaltól fogva annyira magával ragadó, elsöprő erejű és letaglózó (és még jöhetne ide pár hasonló szó), hogy egy pillanatig sem bántam, hogy sok energiát kellett belefektetnem.
(Most egy percre elgondolkodtam, hogy az előző két mondatom nem mond-e ellent egymásnak, de arra jutottam, hogy nem. Miért ne lehetne valami egyszerre nehezen olvasható és elragadó; frusztráló és letaglózó; magammal és a saját valóságommal való szembenézésre kényszerítő, ugyanakkor teljesen belefeledkezős, önmagam teljes feladását lehetővé tevő olvasmány? A House of Leaves ilyen.)
De a House of Leaves nemcsak egy impozáns szerkezetű, a történet-szétdarabolás és egyéb (poszt)modern irodalmi eszközök (végletekig eltúlzott) alkalmazására példaként szolgáló könyv. Hanem egy gyönyörűen megírt, végtelenül szívszaggató és felkavaró regény is. Nem tudom, ezzel kedvet csinálok-e a könyvhöz, vagy inkább elveszem a kedveteket tőle, de a House of Leaves az első könyv idén, aminek az olvasása közben nemcsak közel kerültem a bőgéshez, hanem tényleg bőgtem is. Többször.
Ami már csak azért is különösen meglepő számomra, mert az olyan regények, amelyekben a forma, a szerkezet és az elbeszélésmód legalább annyira fontos, mint a tartalom, szinte soha nem képesek ilyesféle érzelem-megnyilvánulásokat kiváltani belőlem. Nagyon élvezem az efféle könyveket, és nagyon tudok lelkesedni értük, de hogy a szívemet nem törik össze, az szinte biztos. A House of Leaves viszont összetöri. Ez a könyv ilyen. Minden látszólagos ellentmondást felold, minden egyszerű értelmezésnek ellenáll, és a saját példáján bizonyítja, hogy két ellentétes dolog egyformán igaz lehet egy időben.
