Thomas Pynchon: Súlyszivárvány - Gravity's Rainbow
Lassan egy éve, hogy elolvastam a 49-es tétel kiáltását. Ez jeles esemény számomra, mert akkor történt, hogy az addig csak csírájában létező, egyes-egyedül az Entrópia című novellán alapuló Pynchon-rajongásom kezdett komolyabb formát ölteni. A 49-es tétel után nem sokkal elolvastam a szerző novelláit is (amelyeket ugyan nem tartottam különösebben jónak, de a kíváncsiságom azért megmaradt), aztán pedig gyorsan megvettem a Súlyszivárványt – majd ugyanolyan gyorsan felraktam a polcra, és eszemben sem volt egyhamar nekiállni.
Aztán ezzel a regénnyel is úgy jártam, mint a 49-es tétellel: hiába féltem tőle és gondoltam azt, hogy nekem ehhez nincs türelmem, meg úgysem érteném, a kíváncsiságom végül felülkerekedett, és belekezdtem. Nagyjából két és fél hétig tartott, mire átrágtam magam rajta (s ez nekem igen sok idő), többször utáltam, mint szerettem, kb. négy-öt másik könyvet elolvastam közben, és alig vártam, hogy végre túl legyek rajta – de még így sem sajnálom az időt, amit rászántam.
Mivel ez egy roppant szokatlan regény, nem tudok hagyományos módon írni róla. Kezdjük azzal, hogy a Súlyszivárvány történetét lehetetlen felvázolni: annyi szereplő, helyszín, idősík, illetve valóságos, filmbeli, képzelt és álombeli esemény vagy hallucináció van a regényben, hogy mindezt érzékeltetni valószínűleg csak 765 oldalon sikerülne. S mivel a Súlyszivárvány épp 765 oldal, akkor már egyszerűbb lenne a regényt elolvasni, mint az én írásomat.
Hogy mégis mondjak valami konkrétumot, roppant együgyű módon azt mondom, hogy a Súlyszivárvány a II. világháborúról szól, emellett pedig a halálról, a paranoiáról, Amerikáról, a szexről, az őrületről és a szerelemről. A regény világában ezek a dolgok elviselhetetlenül borzalmasak és megkerülhetetlenek, s a szereplőknek muszáj valahogyan reagálniuk rájuk. A reakciók nagyon leegyszerűsítve kétfélék lehetnek. Vannak, akik nem tudják vagy akarják komolyan venni a szemük előtt zajló szörnyűségeket, s ők a pornóban és úgy általában a mocskosállatságban élik ki magukat, és gyakran ordenáré humorral viszonyulnak mindenhez. És vannak, akik komolyan veszik a háborút, szeretnék megérteni és főleg szeretnének kijutni belőle, de ez lehetetlen – s ők gyakran paranoid képzelgések áldozataivá válnak, és időnként szívfájdító líraisággal és emberséggel írják le a helyzetüket. S az egész regény mintha folyton e két véglet között váltakozna: a mű hol végtelenül kegyetlen és undorító, hol pedig mérhetetlenül szomorú és költői. És mindegy, hogy éppen melyik, mert mindkét véglet egyformán felkavaró.
Ha már a tartalomról és a szereplőkről nem tudok beszélni, megpróbálok a könyv formájáról írni. Szerintem ez a regény a formájában, a nyelvezetében és a narrációjában tökéletes leképezése a főbb témáinak. A Súlyszivárvány gyakran követhetetlen, megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan és értelmetlen – pont, mint mindaz, amiről szól.
Olvastam már könyveket a II. világháborúról éppúgy, mint az őrületről, de egyik sem volt ennyire azonos a tárgyával. Persze amit ezekről a témákról tudok, azt főleg az irodalomból tudom, de nagyon is el tudom képzeni, hogy a dolgok, amelyekről Pynchon ír, tényleg ilyen értelmezhetetlenek, összefüggéstelenek, egymásba tűnőek, borzalmasak és sokszor mégis elképesztően, undorítóan viccesek lehetnek. S a Súlyszivárvány után szinte az tűnik furcsának, hogy hogyan lehet egyáltalán efféle témákról máshogyan, szépen, befogadhatóan írni, mikor ezek a dolgok alig felfoghatók.
Az általam ismert legjobb, legabszurdabb, legvalódibb háborús regények is mesterkéltnek, irodalmiaskodónak, túlságosan megformáltnak tűnnek a Súlyszivárvány mellett – s ez igen furcsa érzés, mert a Súlyszivárvány egyébként nem egy koncepció nélküli elmeszülemény, amely véletlenszerűen egymás mellé dobált elemekből áll, hanem igen gondosan összerakott és megformált regény. Lehet, hogy olvasás közben bennem is kialakult a pynchoni paranoia, de nagyon úgy tűnik nekem, hogy ami egyszer felbukkan ebben a regényben, annak valahol, valamikor lesz jelentősége. Pynchon mindent és mindenkit felhasznál, emellett pedig olyan könnyedén és pontosan utalgat folyton több száz oldalakkal előre és vissza, hogy ez egyértelműen bizonyítja a regény megtervezettségét.
Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nekem sikerült rendet raknom a regény kaotikus világában. Egyetlen olvasás biztos, hogy nem elég a Súlyszivárvány maradéktalan megértéséhez – és sokszor (de korántsem mindig) igencsak frusztráló élmény volt úgy olvasni egy könyvet, hogy minden második oldalon elvesztettem a fonalat.
Bár szeretem a nem hagyományos elbeszélésmódokat, a bonyolult szerkezetű könyveket, az ezerfelé ágazó történeteket, és szeretem, ha egy könyvre igazán oda kell figyelni, gondolkodni kell rajta és játszani kell vele, azért alapvetően mindig úgy képzelem és azt várom, hogy ha rendesen bánok a könyvvel, akkor a végén megkapom a jutalmat és mindent érteni fogok. Pynchon azonban nem adja meg ezt az örömet, és az ésszerűség hiányát gyakran nehéz elfogadnom.
Viszont szerintem a Súlyszivárvány lényegéből (a fentebb már említett félelmetes valóságosságából) fakad a (könnyű) értelmezés lehetetlensége, és a legjobb, amit olvasás közben tehetünk, az az, hogy nem próbálunk mindent megérteni. Van olyan hosszú és tartalmas a regény, hogy menet közben jut idő mindenféle olvasási módszerrel kísérletezni. Én is próbáltam a Súlyszivárványt lassan, gyorsan, mániákusan-mindent-megérteni-próbálva és távolságtartóan olvasni, és végül úgy találtam, hogy a legjobban az elég gyors, nem kényszeresen megértésre törekvő olvasás illik a regényhez.
Ugyanis arra gondoltam, hogy a Súlyszivárvány talán olyan regény, amelyet nem kell vagy nem jó teljesen megérteni. Persze mindenki az értelmezésre törekszik (naná, hogy én is), és biztos nem véletlenül van szerteszét a neten a rengeteg, értelmezést segítő dokumentum, de érdemes belegondolni, hogy biztos jó-e az nekünk, ha tökéletesen megértjük a Súlyszivárvány minden apró részletét. Számomra még így is az életem egyik legmegviselőbb és legfelkavaróbb olvasmányává vált ez a könyv, hogy nagyjából a tizedét vagy a századát értettem meg (vagy félre) – nem tudom, milyen hatása lett volna akkor, ha menet közben még nekiállok Pynchonwikit olvasni és minden utalásnak utánanézni.
Épp ezért azt sem tudom, újra fogom-e olvasni valaha ezt a könyvet. Nem tudom, akarom-e ennél jobban megérteni.
Átolvasva ezt a bejegyzést, úgy érzem, semmit nem tudtam elmondani erről a regényről. Csak magamról beszéltem és magyarázkodtam, mert a Súlyszivárvány ellenállt annak, hogy helyes és okos posztot írjak róla. Úgyhogy ha tudni akarjátok, milyen, olvassátok el.
