A New York trilógia az egyik örökös kedvenc regényem, és nem szűnő hévvel imádom vagy 20 éve, de a többi Auster-regény, amit ifjabb koromban olvastam, nem hagyott bennem mély nyomokat és egyiket sem olvastam újra. (Az a gyanúm, hogy titokban taszít Auster intellektuális hűvössége – persze a New York…
Gondolom, a House of Leaves-t is lehetne alkalmasint vádolni azzal, hogy meta-maszturbáló bölcsészkedés, de nem vádolom azzal, mert a House of Leaves esetében (bármennyit is értek vagy nem értek belőle) végül mindig úgy érzem, hogy semmi nem öncélú: se a hatmillió lábjegyzet, se a labirintus, se a…
Mondhatnám, hogy M. J. Nicholls könyve a posztmodern önreflexív metafikció vadiúj szintje, de úgy rémlik, írtam már ilyet több más könyvről is (persze mindig van vadiújabb szint, az én szókincsem meg véges), meg néha már hányok a posztmodern, önreflexív és metafikció szavaktól, és nincs kedvem…
Mióta rájöttem, hogy elég gyenge vagyok történelemből, háborúkból, meg ilyenekből, azt a nagyon okos megoldást alkalmazom – ahelyett, hogy esetleg megpróbálnék ismereteket szerezni a történelemről, háborúkról, meg ilyenekről –, hogy nem nagyon olvasok ilyen témájú szépirodalmat se, mert mi van, ha…
Ben Lerner (meg a könyve) valahol az ámulatosan okos és az idegesítően okoskodós határán mozog, és időnként mindkettő egyszerre.
Ez végül is illik ehhez a metaregényhez, ami – mint a narrátor maga mondja – nem a szokásos módon játszik a valóság és a fiktív keverésével, hanem a valóság és a fikció…
Olvastam egyszer a statisztikailag biztosan megalapozatlan és megalapozhatatlan állítást, miszerint gondolataink legalább 99%-a emberi fogyasztásra alkalmatlan – szerintem nem is feltétlenül a tartalom miatt (bár az is elég komoly ok lehet), hanem a forma (formátlanság) miatt.
Persze, tudatfolyam,…
Én imádom GMB-t, és továbbra is izgatottan figyelem, bármit csinál, de a forró szerelem, ami úgy egy éve a His Bloody Project olvasásakor ébredt bennem, majd pedig idén a Disappearance of Adèle Bedeau olvasásakor fokozódott, most ezt a regényt olvasva kicsit csillapodott.
Semmi okom komoly…
10 évvel ezelőtt azzal töltöttem tavaszi napjaimat, hogy szakdogát írtam erről a regényről. Jó kis tavasz volt, a témavezetőm szerencsére pont a saját doktorijával volt elfoglalva, úgyhogy minimális figyelmet fordított rám, és még nagyobb szerencsémre kb. semennyi szakirodalom sem foglalkozott ezzel…
Titokban abban reménykedtem, hogy majd hátha ez is olyan jó lesz, mint a His Bloody Project, ami az egyik kedvenc könyvem volt tavaly – nagyon ki voltam már éhezve valamire, amitől tényleg eldobom az agyam, mert idén még nem olvastam olyat.És most nem következik semmiféle sajnálatos és drámai…
Nem tudtam, hogy pont ez a regény hiányzott ennyire. Elkezdtem egy késő este, elolvastam vagy 30 oldalt, és legszívesebben ébren maradtam volna egész éjjel, hogy egyhuzamban elolvashassam. De mivel csudálatosan erős az önuralmam, és mert éberen akartam ezt a regényt kiélvezni, inkább elmentem…