Én imádom GMB-t, és továbbra is izgatottan figyelem, bármit csinál, de a forró szerelem, ami úgy egy éve a His Bloody Project olvasásakor ébredt bennem, majd pedig idén a Disappearance of Adèle Bedeau olvasásakor fokozódott, most ezt a regényt olvasva kicsit csillapodott.

Semmi okom komoly csalódottságra, mert GMB borzasztó élvezetesen ír, és nagyon agyas és humoros – maximum azért vagyok kicsit csalódott, mert még a kedvenc íróim esetében is azt szeretem, ha változnak (vagy legalábbis másként ugyanolyanok), és a His Bloody Project és az Adèle Bedeau között, bár hasonló témákat boncolgatnak, nagyon sok különbség van, ellenben ez a regény ugyanúgy ugyanolyan, mint az Adèle Bedeau, és ez engem egy kicsit untat.

A helyszín ismét a poros francia kisváros, Saint-Louis, ahol semmi különös nem történik – még ha van is valami, amit esetleg bűnesetnek lehet tekinteni, arról is kiderül, hogy igazából nem is volt bűneset, vagy hogy csak valaki azt képzelte róla, hogy bűneset volt, vagy pedig nem derül ki róla semmi. Ez persze ironikus és posztmodern megoldás, és élvezem is, ahogy az író finoman csúfot űz a detektívtörténetek hagyományaiból, és végül is kb. arra jut, hogy az élet úgyis teljesen érthetetlen, és úgysem tudunk meg soha semmit semmiről.

Itt pl. az történik, hogy egy keddi éjszaka a helyi közösség jeles alakja, a hideg és kimért Barthelme úr az A35-ös úton hazafelé tartva letér az útról, fának ütközik és meghal. Sima baleset, látszólag, de az Adèle Bedeau-ban megismert rakás-szerencsétlenség Gorski nyomozó Barthelme özvegyének kérésére mégis nyomozásba kezd, és valóban gyanús dolgokra bukkan – kiderül például, hogy Barthelme nem is azt csinálta kedd esténként, amit a feleségének mondott, és néhány jel arra mutat, hogy lehet, hogy mégsem volt annyira kiváló polgár.

Miközben Gorski eléggé ügyetlenül nyomoz (persze, tudjuk a detektívregényekből, hogy a nyomozók mind alkoholisták, de az egyébként sem kimondottan zseniális Gorski tényleg annyit iszik, hogy az már a munkája rovására is megy, és mivel folyton részeg, nemigen vannak csodálatos áttörések a nyomozásban – azt hiszem, ez is szelíd fricska GMB részéről), Barthelme fia, Raymond szintén nyomozni kezd, miután elhalálozott apja íróasztalfiókjában talál egy papírfecnit, rajta egy ismeretlen ház címével. A továbbiakban aztán mindenki folyton leskelődik, megfigyel és követ mindenki mást, vagy pedig azon gondolkodik, hogy vajon mit gondolhat a cselekedeteiről és reakcióiról az, aki véletlenül épp őutána leskelődik, őt követi vagy őt figyeli meg. Olyan gubancos ez az egész, és mindenki annyira üldözési mániás, hogy az eredeti ügy (ami igazából nem is volt ügy – csak baleset volt, nem?) lassan teljesen jelentőségét veszti.

Ami egyébként nem baj, mert a történet pszichológiai oldala most is rém érdekes (az különösen feltűnő, hogy GMB nagyon vágja a lúzerek és örök-esetlenek agyműködését), és a porfészek-városi hangulat és a szokásos kisvárosi arcok (flegma kocsmáros, az orrát mindenbe beleütő borbély, túláradóan kedves pincérnő, gúnyos és unott rendőrök) ábrázolása egyszerre nagyon eleven és finoman ironikus. Csak – láttam ezt már pont így, egy regénnyel korábban.

És most nagyon kíváncsi vagyok, merre megy tovább GMB – azt sejteni lehet a regény fiktív keletkezéstörténetét feltáró fiktív előszóból, hogy lesz még egy történet, ami Saint-Louisban játszódik, s feltehetően abban is Gorski detektív valamelyik alkoholgőzösen szerencsétlenkedős nyomozását élvezhetjük majd. Persze elolvasom majd azt is, de azért titokban remélem, hogy utána majd ír még másféléket is – kár volna, ha GMB a kis nyomi porfészek Saint-Louis kis nyomi vidéki üldözési mániáinak feltárására használná az összes tehetségét – annyi másféle paranoia van még, amiről írni lehet.