Alan Moore - Brian Bolland: Batman: A gyilkos tréfa - Batman: The Killing Joke

batman.jpgNem szoktam képregényeket olvasni. Általában nem nagyon gondolkodok azon, miért nem, ez ugyanolyan sima tény nekem, rólam, mint az, hogy néptáncolni se szoktam, meg síelni se. Nincs benne értékítélet.

Múltkor viszont elgondolkodtam ezen, amikor egy barátommal mindenféle könyvesboltokban jártunk. Voltunk például egy igen jól felszerelt antikváriumban, ahol három másodperc alatt megtaláltam a szépirodalmi polcokat és jól felmértem őket. Feltűnt, milyen gyorsan ment a polcok pásztázása, ami közben ilyesféle gondolataim voltak: aha, ez megvan; aha, ezt olvastam régen, nem kell belőle saját; aha, neki a nevét ismerem, majd egyszer olvasok tőle biztos, de nem sürgős; aha, őt ismerem, de nem érdekel; aha, erről valaki, akinek adok a véleményére, tök jót/tök rosszat írt, úgyhogy kéne/nem kéne; jó, őt nem ismerem, de nem is érdekel; váááá, de jó, ezt száz éve keresem.
Röviden: otthon éreztem magam azok között a polcok között, és úgy nagyjából tudtam, mit csinálok én ott.

Aztán kicsit később valami speckó képregény-palotában kötöttünk ki, ahol, hm – képregények voltak. Szinte kizárólag (s ahol megvettem életem első graphic noveljét, amire tényleg régóta kíváncsi vagyok). S annak ellenére, hogy végre megtaláltam ott a Blankets c. könyvet, amit azonnal lelkesen öleltem keblemre, a maradék időben – amíg a barátom még boldogan élvezkedett a csomó képregény között – fogalmam se volt, mit keresek én ott. 86 részes mangasorozatok, DC meg Marvel meg mindenféle képregények, azoknak is egész univerzumai és mellék-univerzumai és leágazásai és rebootjai, meg néha képregények univerzum nélkül, csak úgy önmagukban – mind olyan világok voltak, amiket nem ismerek.

Nem voltak amúgy ellenemre, sőt volt, ami tényleg érdekelt volna, mert tetszett a filmváltozata (mondjuk a Scott Pilgrim vagy a Watchmen esetében), vagy mert a szerző nem-képregényeit eléggé bírom (mondjuk a Sandman esetében), vagy csak úgy belenéztem ott hirtelen, és érdekesnek tűnt, és mégis – a legerősebb érzésem az volt, hogy én nem tartozok ide. Úgy éreztem, eleve úgy kellett volna felnőnöm (vagy talán születnem is), hogy képregényolvasó vagyok, hogy eligazodjak az összes fent említett univerzumban, meg még úgy is éreztem, hogy ha most szeretnék rendes képregényolvasóvá válni, abba annyi energiát kéne fektetnem, amennyit úgyse fektetnék. Szóval levontam a következtetést, hogy képregényekhez képest nekem sokkal egyszerűbb csak szavakból álló irodalmat olvasni, mert abban már van 25+ év tapasztalatom.

Na de most itt ez a Batman-sztori – amit ugyanez a képregényes barátom ajánlott figyelmembe, mondván, hogy: „olvasd el, ez pont olyan sötét és depressziós cucc, mint amiket szeretni szoktál.”

Szerencsés ajánlás volt ez mindenképpen – egy képregényt sokkal egyszerűbb és gyorsabb elolvasni, mint egy hatrészes sci-fi vagy fantasy-sorozatot, meg hát ez tényleg sötét és depressziós, én meg valóban szeretem az olyat. Ez is tetszett – tele van sötét titkokkal, elcseszett életekkel, alig vagy egyáltalán nem palástolt őrülettel, meg valami teljesen kifacsart humanitással és embertelenséggel. (Kedvelem az ellentmondásos történeteket.)

Amúgy nekem fogalmam sincs a Batman meg a Joker-gyerek hátteréről, meg hogy mér' ősellenségek ők, meg ilyenek, de ez tényleg simán élvezhető képregényolvasási PhD nélkül is, mert teljesen emberi(en elcseszett), nem pedig feltuningolt szuperhősi történet.

A rajzstílustól meg el voltam alélva – a legelső képkockát például, amin tócsába hulló esőcseppek láthatók (na igen, mindig a lényegre figyelek) percekig nézegettem, mert még sose láttam ennyire jól lerajzolva tócsába hulló esőcseppeket – tényleg nem. S aztán a továbbiakban is lenyűgözött ez a Brian Bolland-i komorság meg a képkivágások (vagy minek hívják ezt képregényekben) és az egymás mellé helyezett, egymás jelentését teljesen kiforgató rajzok. Hát váó.

Nem mondom, hogy most azonnal beiratkozok valami képregénysuliba, de ez tényleg hatásos és jó cucc volt.