Gondolom, kívülről könnyű okosnak lenni, de: abban a pillanatban, hogy a főszereplő Stella figyelmét úgy vonja magára a vonaton a későbbi nemezise, hogy kiveszi a könyvét a kezéből és elkezd neki okoskodni, hogy a sok olvasás rontja a látását, azonnal menekülhetnék tört rám és nagyon akartam, hogy ez a szerencsétlen Stella ne álljon szóba ezzel a Martyn fickóval, mert úgysem lesz jó vége. (Csak hogy tisztázzuk: nem az volt az intő jel, hogy Martyn nem hagyta őt olvasni – hanem az, hogy az ismeretség 0. másodpercében úgy érezte, megmondhatja a csajnak, hogyan kéne viselkednie, és miért nem jó, ahogy most viselkedik. Stella persze hagyja, hogy megmondják neki. Vonzóak tudnak lenni az ilyen megmondós-emberek.)

Azt leszámítva viszont, hogy az uralkodós-bántalmazós jellegű kapcsolatokat (vagy ezekről olvasást) kísérő állandó ideg- és gyomorgörccsel olvastam a regényt (mikor mond/csinál majd megint olyasmit Stella, ami Martynnak nem fog tetszeni? mi lesz Martyn legközelebbi manipulatív húzása? hányszor fogja még Stella elhinni, amikor a Martyn gyerek egy különösen genyó és megalázó megnyilvánulása után könnyek között fogadkozik, hogy de hát én csak azt akarom, hogy boldog legyél?*), regényként nem olyan jó ez a könyv.

Persze lehet, hogy az örök kedvencemhez, a Gingerbread Womanhez képest még csak rosszabbakat sikerült olvasnom Johnstontól, vagy lehet, hogy eleve nem is kéne több könyvét olvasnom, mert úgyse lesz semmi olyan jó. Mindegy, ez sem ért fel azzal. Meg önmagában sem volt valami jó.

Johnston a jól bevált összevissza-ugrálós módon meséli a történetet: az idős Stella, miközben épp lányát várja haza Martyn temetéséről, visszaemlékszik ifjú éveire, amikor Martyn felesége volt. Martyn, az illúzionista feleségének lenni nem volt annyira vidám dolog, úgyhogy Stella előbb-utóbb (az egészségesnél sokkal később) le is lépett (nem spoiler – aki a fent leírt módon kezd el egy kapcsolatot, attól semmi jó nem várható úgysem; meg amúgy is, a könyv rögtön visszatekintéssel indul, amiből kiderül, hogy Stella a jelenben egyedül él).

Stella legnagyobb baja, hogy Martyn nem hagyta megismerni magát – és ez az én legnagyobb bajom is. Stella sem akkor nem tudott semmit Martynról, amikor vele volt, sem később nem tudott meg róla semmit – bah, oké – de akkor mi itt a dráma? A fekete lyukak érdekesek – de csak az űrben, a valóságban meg az irodalomban már leszoktam arról, hogy túl sok energiát fektessek valakibe, akinek egyetlen jellemvonása, hogy nem akar megismerődni.

Meg azon gondolkodtam, mire jó (itt, meg általában) a jelen és a múlt között váltogató elbeszélői stílus. Gondolom, például feszkókeltésre jó, meg arra, hogy csak fokozatosan derüljön ki, hogy a múlt hogyan vezetett a jelenhez. De itt egyértelmű, a múlt hogyan vezetett a jelenhez – bár Johnston női szereplői gyakran mennek bele (meggondolatlanul vagy naivan) szar helyzetekbe, azért sosem teljesen kiszolgáltatott nőcik ők, úgyhogy előbb-utóbb mindig kilépnek az ilyesmi helyzetekből, Martyn meg egy szar helyzet volt, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni, hogy Stella előbb-utóbb lelép. Az meg, hogy konkrétan miért lép le – hát, az nem annyira érdekes, hogy megérje ezt a sok kavarást az idősíkokkal.

–

*A válaszok: mindjárt, akármelyik pillanatban; még nem tudni, de biztos túltesz majd az előzőn; még jó sokszor.