Ben Lerner (meg a könyve) valahol az ámulatosan okos és az idegesítően okoskodós határán mozog, és időnként mindkettő egyszerre.

Ez végül is illik ehhez a metaregényhez, ami – mint a narrátor maga mondja – nem a szokásos módon játszik a valóság és a fiktív keverésével, hanem a valóság és a fikció között vibrál, és sokszor olyan, mintha mindkettő lenne egyszerre. (És persze eldönthetetlen, mi fiktív és mi valós. Ami egyébként mindegy is, mármint e regényt olvasva tényleg az.)

A regény mottója és a szövegben is sokszor emlegetett alapgondolata, hogy létezhet olyan jövő vagy alternatív valóság, ahol minden pont ugyanolyan, mint most, csak épp teljesen más. Ahol semmi sem változott látható módon, mégis más az egész. A regény főszereplője (Ben Lerner, valamennyire fiktív, de lényegtelen, hogy mennyire fiktív verzióban) ezeket a lehetséges alternatív valóságokat vizsgálja.

A történet kb. a regény keletkezésének idején játszódik a kb. valóságos, folyton valami lehetséges apokalipszis felé közelítő valóságban, és magába foglalja a regény keletkezéstörténetét is. A történet idején Lerner épp megtudja, hogy potenciálisan veszedelmes szívbetegségben szenved (ez sem látszik kívülről, de belülről mindent megváltoztat), közben legjobb barátnője kitalálja, hogy gyereket szeretne, s ehhez Lernert képzeli el spermadonornak (milyen lesz az az alternatív valóság, ahol Lerner talán apa lesz, és tényleg apa lesz-e, és mennyire akar az lenni?), közben meg éli íróéletét (ír is, pl. ezt a regényt, meg mindenféle művészi dolgokkal foglalkozik, múzeumba jár, stb., s ez mind hat az írásaira). És persze nem tudni, hogy ezek a dolgok az igazi Lernerrel történnek, vagy a narrátorával.

Emellett a regény tele van filozofikus merengésekkel és kisesszékkel mindenféléről (hogy hogyan hatnak a befogadás körülményei a műélvezetre; hogy miért akart Lerner költő lenni; hogy miként birkóznak meg egyének és társadalmak drámai és traumatikus eseményekkel, legyen szó akár személyes, akár nagy-nemzeti tragédiákról; hogy hogyan lehet etikus módon élni; hogy ki mondja meg, mi a művészet; stb.), illetve zseniális, néha morbid, néha életeket teljesen felforgató epizódokkal, mellékesen elmesélt történetekkel, amelyek illusztrálják, hogy az életben is mennyire folyton a valós és fiktív között lebegünk, és hogy mennyire csak megegyezés vagy hit kérdése – s ezért roppant törékeny – egy csomó dolog, amire az életünket építjük.

Csak egy példa: van egy epizód egy nőről, aki számára mindig fontos identitásképző volt arab származású apja öröksége és kultúrája, és sok időt fordított a hagyományok ápolására. Amikor apja halála után megtudja, hogy ő igazából az anyja korábbi kapcsolatából származik, és fehér-amerikai, teljesen elveszti a talajt a lába alól és nem tudja már, kicsoda ő akkor. Maradhat persze továbbra is arab hagyományőrző, ha akar – de az már nem lesz ugyanolyan.

Szóval ilyen ez a regény – lebegő, különös szöveg, okos és okoskodós, lezáratlan és lezárhatatlan, tele bizonytalansággal. (Közben mégis enyhén optimista, ami külön tetszik.)