Olyan ez, mint egy melankolikus-dekadens Hemingway- (konkrétan a Fiesta) vagy Fitzgerald-regény (főleg az Éj szelíd trónján), egy generációval később és pont annyival kegyetlenebbül, kiábrándultabban, végzetesebben, egzisztencialista-rettegősebben.

Mindenesetre itt is gazdag és dekadens amerikaiak utazgatnak mindenfelé, csak hogy ne kelljen otthon lenniük, de az itteni házaspár, Port és Kit már nem érik be Európával – ők Észak-Afrikában meg a Szaharában próbálják összerakni magukat meg a szétesőben lévő házasságukat a II. világháború után, de kissé túlbecsülik a saját erejüket és lebecsülik Afrikát. Nem valami misztikus Afrika-erőre meg ilyenekre gondolok, hanem mondjuk olyanokra, hogy ez a két hülye, de főleg a férfi (róla konkrétan elhangzik ez), mindenféle oltások meg egyéb előkészületek nélkül mennek Afrikába, mert jaj, Amerika szörnyű, Európát feldúlta a háború, Afrika ellenben még ártatlan és érintetlen (na persze), és mintha az összes afrikai mászkálásuk közben sebezhetetlennek éreznék magukat – holott nagyon nem azok.

Utazgatnak tehát szerteszét, egyre mélyebbre hatolva a kontinensbe, és talán saját magukba és a félelmeikbe is – az biztos, hogy van itt bőven egzisztencialista agyalás, áthidalhatatlan szakadékok két ember között, és valami szinte kibírhatatlan feszültség az elejétől a végéig – csodálom, hogy kibírtam.

Mai szemmel olvasva amúgy biztos lehet benne sok mindent kritizálni, pl. ez a gazdag fehérember elmegy a gyarmatokra, ahol egyszerre vonzza és taszítja őt a helyi népség és kultúra-téma és ez a kolonizálós nézőpont, ahogy a regény íródott, ez még az én kevéssé politikailag tudatos agyamat is felbassza eléggé, a regény utolsó részén meg – a szöveg minden lázálomszerűsége és hipnotikus hangulata és ereje ellenére – csak forgatom a szemem.

Úgy éreztem, Bowles nem nagyon tudta, mi a francot csináljon Port halála utána Kittel, és valamiért azt gondolta, az jó ötlet, ha a sokkos állapotban lévő fehér nő váratlanul összeáll valami vad, erőszakos, ám szuperszexi tuareggel vagy kivel, aki addig dugja őt vadul, ám szuperszexin, amíg a nő személyisége teljesen megsemmisül – lelkileg amúgy értem, hogy mi folyik itt, de ez a perzselő tekintetű vadember + védtelen fehér nő valami egészen gáz klisé szerintem, 70 évvel később olvasva tuti.

És mégis – nem menekültem meg a szöveg hatásától. Azt hittem, hogy igen, végül is kibírtam bőgés nélkül, csak úgy csöndes depresszióban gyászolva itt a dolgokat, aztán befejeztem, kicsit mindenfélét csináltam, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy csak úgy bőgök megállíthatatlanul, mintha valami késleltetett sokk hatása alatt állnék, ami végül is pont az, amiről ez a regény szól.