Ernest Hemingway: Fiesta - The Sun Also Rises
Sosem szerettem Hemingway írásait. Gimnazistaként elolvastam néhány könyvét, de képtelen voltam megkedvelni az író szikár nyelvezetét, tesztoszterontól duzzadó főhőseit, és az egész férfias, kíméletlen világot, amelyben a regényei játszódnak. Aztán az egyetemen jártam egy szemináriumra, amely az 1920-as évek amerikai regényeiről szólt, s itt sok egyéb mellett ráleltem az első olyan Hemingway-írásra, ami közel került hozzám. Ez pedig a Fiesta volt, ami már első olvasásra is lenyűgözött, s amit most harmadszor olvastam újra, s még mindig ugyanúgy elvarázsol, mint régen. Számomra is rejtély, hogy mit szeretek annyira ebben a könyvben, hiszen látszólag ez is tipikus Hemingway-mű, tele férfias elfoglaltságokkal, amelyek engem hidegen hagynak. Merthogy nem érdekel sem a bikaviadal, sem a pisztrángfogás (kivéve, ha Amerikában történik), sem az, hogy hány üveg bort képes két-három férfi elpusztítani egy kiadós spanyol vacsora alatt, és mégis, van valami a könyvben, amitől összeszorul a szívem s amitől muszáj újra és újra elolvasnom a regényt.
Az mindenesetre bizonyos, hogy a regény ereje nem a történetben lakozik, mivel a cselekmény szinte említésre sem érdemes. A Fiesta ugyanis arról szól, hogy néhány Párizsban élő vagy éppen Európában utazgató amerikai férfi előbb Párizsban, majd a pamplonai fiestán próbálja a lehető legtöbbet kihozni az életből, s ez számukra annyit jelent, hogy naphosszat isznak, mulatnak, céltalanul kóborolnak a városban, kényszeresen keresik egymás társaságát, a lehető legváltozatosabb módokon törik össze saját szívüket a regény egyetlen jelentős nőalakja, az ellenállhatatlan, csapodár, boldogtalan Brett Ashley miatt, majd végül isznak még egy kicsit.
A történet tehát nem éppen eget rengető, de ahogyan a szerző az eseményeket leírja s a céltalanság és hiábavalóság-érzés, amit érzékeltet velük, az már az. Hemingway olyan egyszerűen, mégis oly színesen ír, hogy tisztán látom magam előtt a vízcseppeket a jéghideg patakból kiemelt borospalack oldalán, érzem a kocsmák és kávézók füstjét, és azt is megértem, hogy mi vonz valakit a bikaviadalban, vagy hogy miért szeretné minden férfi megkapni Brettet. S a sok érzékletes leírásból kirajzolódik a (számomra egyébként csöppet sem szimpatikus) karakterek szomorúsággal kevert hedonizmusa, s az egész korszak, amikor az Európába áttelepült pénzes amerikaiaknak mindent szabad volt, de a szabadság nem jelentett automatikusan boldogságot is.
A Fiesta két fő szervezőereje a várakozás és a vágyakozás, s talán ezek teszik olyan szívszorítóvá a regényt. A könyv szereplői szinte mindig úton vannak, s mindig várnak valamire: a közös horgászásra, a fiesta kezdetére, a vacsorára, a következő italra, a többiek megérkezésére, a bikaviadalra, vagy éppen (legfőképpen) Brett szerelmére; és egyetlen eseményt sem tudnak igazán élvezni, mert bármit is csinálnak, folyton az elérhetetlen Brett szelleme kísérti őket és játszik velük.
A könyv egyébként erősen emlékeztet F. Scott Fitzgerald két regényére is: a Nagy Gatsby és az Éj szelíd trónján is a be nem teljesedő vágyódásokról, a boldogságkeresésről, és a mániákus élményhajhászásban eltöltött napok utáni szomorúságról és kiábrándultságról szól. A hasonlóság persze nem véletlen, hiszen mindkét író az I. világháború utáni elveszett nemzedék tagja, az viszont már érdekes, hogy az erősen különböző nyelvhasználatú, stílusú és életvitelű szerzőknek sikerült ennyire hasonló atmoszférájú műveket alkotniuk.
Fitzgeraldot mindig is szerettem, és lehet, hogy a Fiestát csak azért szeretem, mert majdnem olyan, mintha ő írta volna. S bár Hemingway Nobel-díjas, Fitzgerald pedig nem, azért én nem hiszem, hogy sértő lenne Hemingwayre nézve ez az összehasonlítás. Inkább azt mondom, hogy aki semmi mást nem szeret Hemingwaytől, az olvassa el a Fiestát, mert lehet, hogy ez tetszeni fog neki.
