F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby - The Great Gatsby
Azt hiszem, sok korábbi bejegyzésem tükrében korántsem meglepő, ha a Nagy Gatsbyről szóló írásomat is azzal kezdem, hogy: olvastam már tizenévesen, majd aztán... Nos, valóban, a Gatsbyt is, mint annyi más könyvet, valamikor gimnazista koromban olvastam először, gyanítom, hogy egy másik könyvben emlegethették, s az keltette fel az érdeklődésemet, de erre már nem emlékszem pontosan. Elolvastam mindenesetre, tetszett is, de éppenséggel nem változtatta meg az életemet. Aztán néhány éve egyetemi kötelezőként láttam viszont a regényt, elolvastam másodjára is, s ekkor már több olvasmányélménnyel, tapasztalattal és az 1920-as évek Amerikájának némi ismeretével felvértezve sokkal jobban tudtam értékelni a könyvet.
Aztán az elmúlt hétvégén az előző könyvet befejezve, s az olvasásra várókat felmérve ez tűnt a legvonzóbbnak, úgyhogy elolvastam harmadszorra is. Nem volt nehéz dolgom, mivel a mű alig kétszáz oldalas, tehát a Gatsby nem az a könyv, ami mellett hetekre el kell magát köteleznie az olvasónak. Viszont a szöveg a tömörség mellett (vagy miatt) is zseniális, és most, harmadik nekifutásra annyira lenyűgözött a regény, mint még soha eddig. Mielőtt elmesélem, hogy miért is olyan jó ez a könyv, pár mondat a történetről:
A regény a szesztilalom idején, a 20-as években játszódik az amerikai elit körében. A történet elején a narrátor, Nick házat bérel a New York közelében fekvő West Egg szigeten, ahol a féktelen, mámoros partijairól ismert Gatsby szomszédja lesz. Gatsby házával szemközt, a szoros túlsó partján fekvő East Egg szigeten élnek Nick távoli rokonai, a pénzes és előkelő házaspár, Tom és Daisy Buchanan, akiknél gyakori vendég a híres golfjátékos, Jordan Baker. Ők a regény főalakjai. Hamar kiderül, hogy Tom szeretőt tart, akivel New Yorkban találkozgat, illetve a cselekmény során fény derül arra is, hogy Gatsby Daisy szerelme volt öt évvel ezelőtt, s kizárólag azért költözött West Eggre, s azért tart minden hétvégén látványos partikat, mert szeretne jó benyomást tenni Daisyre, s feléleszteni kettejük vonzalmát. Gatsby Jordan és Nick segítségével eléri, hogy újra találkozzon Daisyvel, s a két régi szerelmes újra egymásra talál, ám Tom rájön a dologra, s ez végül elvezet a tragikus befejezéshez, amelyet természetesen nem írok le.
S hogy mitől olyan jó ez a könyv? Először is attól, ahogy megjeleníti a 20-as évek elitjét. A szerző mesterien alkalmazza a legkülönfélébb hangnemeket és stílusokat, s a narráció egyszerre józan, távolságtartó, hűvös, kritikus, baljós, költői, szép és szomorú. A narrátor, Nick nem része annak az elegáns, de gyakran erkölcstelen világnak, amelyben a történet játszódik, így az ő szemén keresztül némi kritikus távolságtartással figyelhetjük a sok pénzes, üres lelkű karakter látványos semmittevését és/vagy önpusztítását. Nick nem titkolja, hogy milyen rossz véleménnyel van az egyes karakterekről, ugyanakkor olyan varázslatosan mesél az idő múlásáról, az elérhetetlen álmok szüntelen kergetéséről és a kort átható, általános tehetetlenségérzettel párosuló nyughatatlanságról, hogy ha szeretni nem is lehet a karaktereket, de megérteni őket igen.
Úgy tűnik egyébként, hogy minden karakter léte elsősorban a pénz körül forog: akinek van pénze, az a segítségével megpróbálja valahogy távol tartani az unalmat az életéből, akinek pedig nincs, az mindent elkövet, hogy legyen neki, s ezzel jó benyomást tegyen arra, akinek már eleve volt. A pénz állandó jelenléte az egyik fő feszültség- s egyben romantikaforrás a regényben, ez főként Gatsby alakjában és a Daisyhez fűződő viszonyában nyilvánvaló: annak idején Gatsby főképp azért nem tudta megszerezni Daisyt, mert nem volt pénze, s most, öt évvel később azzal próbálja meghódítani a nőt, hogy lépten-nyomon fitogtatja a gazdagságát.
Ugyanakkor Gatsbyt nem nevezném nagyképűnek vagy arrogánsnak, inkább szánni valóan gyerekesnek. Hiszen hiába szedte meg magát mindenféle kétes ügyletek kapcsán, a lelke mélyén még mindig a tizenéves James Gatz maradt, aki ámulattal figyeli mások gazdagságát, s igyekszik utánozni a nála előkelőbbek stílusát, kevés sikerrel. Bármilyen látványos életet is él Gatsby, ha kicsit elgondolkodunk, rájöhetünk, hogy ízlése, az nem sok van: a háza hatalmas, giccses építmény, a kocsija túl feltűnő, a ruhái pedig nevetségesek: egyetlen elegáns férfi sem hord rózsaszín inget aranyszín nyakkendővel. Nyilvánvaló, hogy Gatsby a múltbeli nélkülözéseket igyekszik kompenzálni jelenlegi élete minden extravagáns kellékével, ám korántsem meglepő, hogy végül nem jár sikerrel: nincs meg benne az a hűvös, kíméletlen elegancia, ami megvan Daisyben és Tomban, s ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon a gazdagok világában.
A karakterek megrajzolása és a zseniális stílus mellett a rengeteg apró utalás és szimbólum is különlegessé teszi a Gatsbyt. Egyrészt a történet tele van baljós jelzésekkel, amelyek csak utólag nyernek értelmet, s emiatt kedvem lenne rögtön újraolvasni a regényt, hogy minden apró jelet megfejtsek, amelyek a végkifejletre utalnak (s nem azért, mert nem tudtam követni a történetet, mint ahogy azt a Nézz a szélbe kapcsán írtam). Másrészt pedig rengeteg aprócska részlet van a regényben, amelyeket összerakva meglepően pontos képet kaphatunk az adott kor társadalmáról, problémáiról és félelmeiről. Csak néhány példát említve: szó van a regényben a szeszcsempészetről, a nők túlzott szabadságáról, a feketékkel kapcsolatos ellenérzésekről, vagy éppen a korszakra jellemző nyughatatlan unalomról.
Mindez együtt pedig olyan különleges, utánozhatatlan regénnyé teszi a Gatsbyt, amely szerintem teljesen megérdemel minden rajongást és dicséretet. Több helyen olvastam (de most lusta vagyok linket keresni), hogy a fordítás hagy némi kívánnivalót maga után, erről nem tudok mit mondani, mert most is és legutóbb is angolul olvastam, de úgy csak ajánlani tudom. És igen, tudnék még többet is mesélni róla, de azt hiszem, így is ez lett az eddigi egyik leghosszabb posztom, s talán ennyi is elég kedvcsinálónak ehhez a remek regényhez.
