Láttam a filmet pár éve, amikor a moziban ment, és nagyon tetszett – lehet, hogy a film tényleg jobb volt, de az is lehet, hogy 4-5 évvel ezelőtt vevőbb voltam erre a nagyon-amerikai fajta önsegítő/önkereső-műfajra meg az ilyesmi művekben rejlő egyszerű tanulságokra.

Akárhogy is, a könyv nem jött be. Lapos, semmitmondó, önismétlő, felszínes, és semmit nem tudok meg belőle se a túraösvényről, se Strayed elvileg különlegesen bonyolult lelkéről, fájdalmas sorsáról és csodálatos magára találásáról, miután az anyja halála után szétment az élete.

Ami a túraösvényt illeti: bár van a könyvben térkép, vannak benne helynevek és konkrétumok, úgy érzem, Strayed egyáltalán nem tud a vadonról írni. Az ösvényről letéréseit, stoppolásait, kempinghelyeken táborozásait mind remekül leírja – látom magam előtt a boltocskákat meg pihenőhelyeket az ösvény közelében, és el tudom képzelni, milyen jó érzés lehet egy hét civilizáció-mentesség után újra emberekkel találkozni, bolti limonádét inni, rendes kaját enni, lezuhanyozni.

De abban a pillanatban, hogy Strayed az ösvényre lép, a leírás fél másodpercen belül átcsap vagy a testi szenvedések részletezésébe, vagy valami nyolcoldalas flashbackbe, mert a szerzőnek olyan vad asszociációs képességei vannak, hogy – mittomén – egy kavicsról simán eszébe jut az, hogy kiskorában az anyukája hogyan tanította lovagolni, ami aztán természetesen a ló egész élettörténetének leírásához vezet, ami meg ahhoz vezet, hogy Strayed leírja – már megint –, hogy hogyan hullott szét a családja az anyja halála után, és hogy ő hogyan próbálta a családot összetartani – de nem sikerült! Pedig ő próbálta! Sőt – egyedül csak ő próbálta, a hős Cheryl, miközben mindenki ment a dolgára (vagy lehet, hogy másként kezelte a gyászát? mindegy, az úgyse jó úgy; csak úgy a jó, ahogy Cheryl csinálja: drámai hajtépéssel, mellkas-csapkodással, ruhaszaggatással, sikoltozásokkal; a többiek meg biztos érzéketlen barmok).

Az épp aktuális kirohanás végére jó eséllyel a fejezetnek is vége van, ismét visszatérünk a civilizációba. Remek.

Nem tudom, mit várnék egyébként a valóban-túrázós részektől, de nem ezt.

Ami meg Strayed bonyolult lelkét és tragikus életét illeti: bár részletekbe menően és elvileg nagyon őszintén elmeséli, hogy mi történt vele és miket csinált ő, nem érzem a dolgok mélységét. Azt hiszem, Strayed olyan író, akinek a fokozásban és ismételgetésben merül ki az eszköztára, és azt gondolja, hogy ha negyvenháromszor elmondja, hogy teljesen padlót fogott az anyja halála után, akkor az negyvenháromszor hatásosabb. (Nem.)

Ez meg már teljesen személyes ellenérzés itten: ki nem állhatom, amikor valaki teljesen elárvultnak és magára hagyatottnak állítja be magát, miközben nem az. Strayednek pl. van egy tündéri exférje, és vannak igen figyelmes, az ún. segélykiáltásokat (promiszkuitás, drogozás, stb.) meghalló és komolyan vevő barátai. ő ennek ellenére úgy csinál, mintha egyszál-egymaga lenne a világon és nem számíthatna senkire – mert attól biztos hősiesebbnek tűnik az összes minden, amit csinál.

Hát, nem.
Meg amúgy is – mit is csinál? Miután sikerült szétrohasztania az egész életét, nulla felkészüléssel elmegy egy millió-kilométeres túrára (óvszer legalább van nála elég – pirospont), ami először nagyon nehezen megy, később már könnyebben megy, meg a legnehezebb/veszélyes részeket amúgy is kihagyja (ez mondjuk tényleg pirospont – annyira legalább nem hülye, hogy rövidnadrágban túrázzon százmérföldeket az olvadó hóban), na mindegy, a végére már egész jól megy, aztán hopp – már vége is.

És komolyan, ez valami szuperképesség – Strayed mindig eléri, hogy minden róla szóljon, hogy mindig ő legyen a hős, hogy mindig ő legyen az, aki a legtöbbet szenved, aki mindent a legösszeszorítottabb leg-fogakkal tűr, egészen addig a pillanatig, amikor már nem tűr – ez a pillanat egyébként nála mindig hamar eljön –, és akkor meg aztán hirtelen ő lesz a legpusztítóbb és legönpusztítóbb és legkiszámíthatatlanabb ember kerek e világon.
Én én én! Yeah!

Strayed énközpontúsága néha már tényleg nevetséges. Az egyik fejezetet pl. azzal kezdi, hogy mesél egy kicsit a túraút történetéről: hogy ki találta ki, hogy legyen egy ilyen, s hogy hány ember küzdött évtizedekig, hogy tényleg kiépüljön. Másfél oldal mese után aztán hirtelen megvilágosodik, és teljesen komolyan azt mondja: „De hiszen ez az összes ember énrám gondolt, engem képzelt el, amikor kigondolta, hogy jó lenne egy ilyen ösvény!” (Azért utána még hozzáteszi szerényen: „engem, meg a hozzám hasonlókat”.)

Hát igen, ez nem is volt kérdés – közismert tény, hogy a túraösvényeket arra találták ki, hogy fogalmatlan, önmagukat-kereső kiscsajok végiggyalogoljanak rajtuk, és közben végig azon rinyáljanak, hogy: fáj a hátam, vérzik a lábam, már megint lejött egy lábkörmöm; hm, ez a csávó itt a pihenőhelyen tök vonzó, vajon lefeküdjek vele?; á, inkább nem – büdös vagyok és szőrös a lábam, meg egyébként is, részben azért csinálom ezt a túrát, hogy leszokjak a random-szexelésről; hm, de azért jó lenne már dugni egyet, legalább egy hete nem szexeltem; szörnyű ember vagyok, mert szétcsesztem a házasságomat; de ki ne lenne szörnyű ember, ha egyszer annyi tragédiát élt át, mint én?; amúgy meg én vagyok a vadon királynője, ha meg bénázok, akkor csak megrebegtetem a szempillám, és valaki majd úgyis átpakolja a hátizsákom/megtanít jégcsákányozni/elvisz a következő szakaszig/fizet nekem egy italt/stb.

Váhááááá!

Szóval Strayed igen hamar elkezdett rettentően idegesíteni, és az idő legnagyobb részében már csak azt vártam, hogy vége legyen – legalább olyan hosszúnak tűnik ez a könyv, mint a túraösvény maga. És legalább annyira ki is készít ezzel a Strayed-féle kérlelhetetlen, végeérhetetlen, egomán rinyálással, mint amennyire az ösvény kikészítene.