Szeretek és szoktam időnként elhagyott/pusztuló/stb. épületekbe bemász(kál)ni, és ezt a könyvet pont az a barátom ajánlotta, aki úgy egy évvel ezelőtt először ismertetett meg az urbex izgalmaival. Vagyis már hallottam a tevékenységről korábban is, és érdekelt is, de nem ismertem senkit, aki űzte volna, azt viszont tudtam, hogy ez olyasmi, amit nagyon nem ajánlatos egyedül csinálni. Úgyhogy nem csináltam úgy, mert bármennyire is szürkezónás tevékenységről van szó, az nem egyenlő azzal, hogy nincsenek szabályai. (Én meg szoktam követni a szabályokat.)

És az egyik legfontosabb szabály: Lehetőleg Ne Urbexelj Egyedül.

Nem azért, mert megtámad a szörny, hanem mert lehet olyan, hogy: elesel, beleesel, leesel, a fejedre esik, megráz, megvág, akármi, és jobb az mindenkinek, ha nem halsz meg ott egyedül valami egykori tejüzem hajdani hűtőkamrájában.

Egy évnyi idevágó tapasztalattal felszerelkezve (ami mellesleg nem sok; kezdő és kispályás vagyok még mindig, meg elég beszari is, és nagyon sok mindent nem csinálok) azt mondanám, hogy bár John Green a köszönetnyilvánítás szerint urbexelt néhányszor, az alapszabályokat nem sajátította el, és hőse, Quentin, valószínűleg igen hamar olyan holtan találná magát, mint az a sün, amit én találtam holtan nemrég az egykori tejüzem hajdani hűtőkamrájában.

Hát na, mit ad isten, ez egy urbex-regény (bár Q nem tudja, hogy amit csinál, az az, de mindegy). Quentin, Green szokásos intelligens és szimpatikus lúzerhőseinek egyike hirtelen kalandba keveredik: a szomszéd lány, akivel kiskorában barátkozott, s akibe azóta is titkon szerelmes-féle, először magával viszi őt egy vad orlandói éjszakára, amely során bemászkálnak helyekre, ahova nem volna szabad bemászkálniuk, aztán meg eltűnik, de hagy maga után pár nyomot, hadd kövesse azokat Q jól.

Q követi is a nyomokat, amelyek elhagyott bevásárlóközpontokba, soha be nem fejezett lakóparkokba és hasonló helyekre vezetik őt, s miközben Margo nyomait kutatja (meg olyan eszetlen hülyeségeket csinál, amit a valóságban egyetlen épeszű urbexelő sem csinálna – lásd: Ne Urbexelj Egyedül), persze filozofál is egy csomót – arról, hogy ki is ez a Margo igazából, meg hogy ki is ez a Q igazából.

Tehát az urbex végül is metafora itt, és annak elég találó.

Amikor néha szóba kerül ez a tevékenység nem-urbexes társaságban, és megemlítem, hogy én is szoktam ezt csinálni, általában azt mondják emberek: nem nézném ki belőled, hogy ilyeneket csinálsz. Amire én azt szoktam gondolni magamban: akkor te biztos nem vagy valami jó megfigyelő.

És igen, az urbex valami ilyesminek a metaforája a regényben – hogy hogyan látjuk a másikat, és hogy az mennyire pontos vagy téves, meg hogy amögött, amit láttatni szeretünk vagy szoktunk magunkból (emberek, városok), a csini és rendezett (vagy épp szándékosan laza és bulihangulatú) utcák és parkok és felszínek, a pontosan meghatározott funkciók és elfogadott működési módok, a sok lázas és fontos(kodó) mindennapi tevékenység (ami mind azt hivatott mondani, hogy: normális vagyok! normális vagyok!!) mögött és mellett mindig ott van ez: a fura, elhagy(at)ott, omladozó, szabálytalan, talán-sosem-működött-igazán kaotikus izé, ami nem illik a képbe, de attól még ott van, marad is, és igazából egyáltalán nem szörnyű, hogy ott van – csak kell valaki, aki elég közel mer menni és elég figyelmesen tud nézni ahhoz, hogy lássa (és értse), ez is hozzánk (emberekhez, városokhoz) tartozik.

És mindamellett, hogy Green biztosan nem egy urbex-nagymester, a(z egyik lehetséges) metaforikus jelentését a dolognak azért így is érti. Jó könyv tőle ez is.