Olvastam már sokkal jobb posztmodern novellákat és regényeket azóta, hogy 2005-ben először olvastam az Entrópiát, és persze most már látok benne néhány gyengeséget is (ezeket főleg azután lett volna nehéz nem észrevennem, hogy kb. két éve újraolvastam [persze nem előszörre] a novellát Pynchon Slow Learner c. könyvében is, amelyben a szerző elég alaposan lehúzza a művét az előszóban – és nem mondhatom, hogy némely kritikája nem jogos), de az biztos, hogy nagyon fontos novella ez nekem, és (persze utólag és teljesen önkényesen) ezt a novellát jelöltem ki a mostani ízlésem/érdeklődésem kezdetét jelző szövegként. Amennyire vissza tudok emlékezni, az Entrópia volt az első olyan szöveg életemben, amelyet első olvasásra szinte egyáltalán nem értettem – és élveztem. Korábban, ha valamit nem értettem, otthagytam, mert nem szerettem, ha hülyének érzem magam egy könyvtől. Ha pedig valamit értettem, azt általában minimális erőfeszítés árán értettem.

Aztán jött az Entrópia, ami első olvasásra egy hatalmas káosznak tűnt (bár utólag belegondolva abba, hogy mi a novella témája, ez végül is talán nem meglepő), fogalmam sem volt, miről szól, kikről szól, miért és miért így van megírva – viszont roppant mód szórakoztatott; élveztem, hogy hülyének érzem magam tőle, és nem az volt az első reakcióm, hogy ez elől menekülni akarok, mert nem értem, hanem az, hogy kíváncsi vagyok, hogy többet akarok tudni, hogy meg akarom próbálni megérteni belőle, amit meg lehet, minél többet, a maradékot pedig meghagyni szórakoztató rejtélynek, amit talán megértek majd egy másik olvasáskor, talán nem – de egyik sem baj. Mindenesetre élveztem, hogy úgy éreztem, egy ilyen szöveggel bármit csinálhatok (és a szöveg is bármit csinálhat velem): szanaszét cincálhatom és megpróbálhatom kitalálni, hogyan működik; kereshetek benne történeteket; agyalhatok, szórakozhatok, meglepődhetek, csodálkozhatok rajta; dühönghetek miatta; egyszerre érezhetem magam tőle rém okosnak és rém hülyének.

Szóval az Entrópia ilyen, és mindenképpen meghatározó szöveg számomra, és kb. ettől a novellától számítom azt is, hogy újra tudom igazán élvezni az olvasást – és szerencsére nemcsak a posztmodern elborultságokat, hanem a hagyományos, történetmesélős könyveket is.

Ezek után végre mesélek egy kicsit a novelláról is, de nem sokat, mert „története” persze nem nagyon van, az egyes részletek értelmezését és az értelmezéssel járó örömet pedig inkább meghagynám mindenkinek, aki véletlenül ezen blogposzt alapján kap kedvet ahhoz, hogy elolvassa.

Az Entrópia Washington D.C.-ben játszódik, 1957-ben (a hely és idő szerintem fontos, mert ezek erősítik a novella furcsán hidegháborús-paranoid jellegét). A helyszín egy lakóház, amelynek egyik emeletén egy hatalmas buli folyik, amely a novella elején már a negyvenedik órája tart. A jelenlevők a szétcsapottság különböző fokain állnak-fekszenek, de semmi vész, mert előbb-utóbb mindenki újra magához tér, a végképp kidőlők helyére mindig jönnek újak, és a kimerülő szeszkészletek is mindig pótlódnak valahogy, a kemény magnak tehát semmi oka arra, hogy elhagyja a lakást. Ezt nem is teszik: kártyáznak, zenélnek, isznak, nőznek, s közben egészen bizarr társalgásokat folytatnak egymással és az újonnan érkezőkkel. A felmerülő témák között van például a kommunikáció lehetetlensége, és az, hogy nincs tökéletes kommunikációs rendszer, mert a rendszerben mindig van zaj (haszontalan, jelentést nem közvetítő, zavaró tényező); vagy éppen az, hogy hogyan lehet gondolatban zenélni (a bulin résztvevő kvartett éppen ezt gyakorolja).

A másik szál a bulizók feje fölötti lakásban játszódik, ahol a termodinamika második törvénye által öröktől fogva elbűvölt Callisto él barátnőjével, az ábrándos Aubade-dal, aki az egész világot zeneként érzékeli. Callisto és Aubade tökéletes, önálló ökoszisztémát hoztak létre a lakásban, és soha nem hagyják az otthonukat. Callisto egyébként annak az elméletnek a rabja, hogy a világegyetem pusztulását a hőhalál fogja okozni: az, amikor az egész mindenség entrópiája (rendezetlensége) ugyanakkorává válik, s az anyagnak, hőnek, bárminek már nem lesz oka bármiféle mozgást végezni, mert minden mindenütt egyforma lesz. A férfi úgy érzi, a hőhalál már a küszöbön van – legyen ugyanis bármilyen változékony az időjárás a február eleji Washingtonban, a hőmérséklet napos, esős, szeles, havas időben napok óta 37˚Fahrenheit.

Sokat gondolkodtam azon, mi olyan jó ebben a novellában, de nem nagyon tudom megfogalmazni. Azt tudom, és említettem is nemrég a Bart István által szerkesztett antológiáról szóló posztomban, hogy rám milyen hatással van: szórakoztat, elbizonytalanít, megijeszt, elszomorít, feldob, kíváncsivá tesz – mindezt nagyjából egyszerre és egyforma intenzitással. De hogy mindezt hogyan éri el, azt a sokadik újraolvasás után sem tudom biztosan. Azt hiszem, ami miatt a leginkább csodálom ezt a novellát, az az, ami az általam ismert későbbi Pynchon-művekre (főleg a Súlyszivárványra) is jellemző, s amit ezek szerint a szerző már fiatalon is tudott: az Entrópia pont olyan, mint az, amiről szól, azonos a tárgyával; nem úgy szól a valóságról, hogy leírást ad róla, ami alapján elképzelhetem, milyen lehet ez a valóság, hanem úgy, hogy a novella egyenlő a valósággal, amiről szól.

Azt írta a szerző a Slow Learner előszavában, hogy fiatalon szeretett kiválasztani valami tetszetős fogalmat vagy elméletet, és fikciót írni róla úgy, hogy ő maga sem értette teljesen azt, amiről ír. Saját bevallása szerint az Entrópia is ilyen novella – voltaképpen hülyéskedés, nem komoly írás, amely egyszerűen azért született, mert megtetszett neki az entrópia fogalma és úgy gondolta, ír róla valamit, akkor is, ha a felét ő se érti.

S az a gondolat, hogy maga a szerző se tudja, miről beszél, szerintem csodálatosan illik ehhez a novellához, még az is lehet, hogy ez adja a zsenialitását. Egyébként meg is értem, ha Pynchon sem érti, miről írt. Az entrópia fogalmát több különböző tudományágban használják, s az, hogy milyen összefüggés van például az információelméleti és a termodinamikai entrópia között, szerintem rettentő nehezen érthető. (Igazából nekem már a fogalom wikipédiás egyértelműsítő lapjától megfájdul az agyam.) De ha csak simán a termodinamikai entrópiánál maradunk, már az is nehezen felfogható a hagyományos magyarázat alapján, miszerint az entrópia egy zárt rendszer rendezetlenségének a mértéke. Itt írnak is egy kicsit erről, hogy miért olyan rettentő nehéz a mindennapi gondolkodásmód szerint megragadni a fogalmat: miközben elkeverem a tejet a kávéban, a hagyományos értelemben éppen hogy rendezett állapotot hozok létre, merthogy minden homogén lesz; csakhogy jelen esetben ez éppen hogy a rendezetlenséget jelenti – minden mindenhol egyforma lesz, azaz a hő, az anyag, az akármi nem tömörül többé rendezett, összefüggő egységekbe, hanem kiegyenlítődik. S hogy mennyire felfoghatatlan ez: ezt az utóbbi mondatot leírnom legalább negyedórámba telt, mert megint (ezredjére) el kellett olvasnom és végig kellett gondolnom, hogy hogyan van akkor ez a rendezettség, rendezetlenség, káosz és egyensúlyi állapot, és még mindig attól félek, lehet, hogy pont fordítva írtam le, mint ahogy valójában van. (Egyébként az utóbbi években akárkinek meséltem erről a novelláról, majd ennek kapcsán az entrópia fogalmáról, azt tapasztaltam, hogy ezt a fogalmat, így, szinte mindenki más is rettentő nehezen felfoghatónak találja, mert szembemenni látszik a józan ésszel.)

S ahogy már írtam: Pynchon novellája pont olyan felfoghatatlan nekem, mint az entrópia fogalma. Szó van benne a termodinamikai entrópiáról épp úgy, mint az információelméletiről; olvasás közben nem győzök azon gondolkodni, most épp melyikről is van szó és mindezt hogyan kéne értenem; az egész novella maga is egyszerre rendezettség és rendezetlenség; s miközben az egyik cselekményszálon az immár harmadik napjába lépő buli fokozatosan totális káoszba fullad, a másik szálon lassan minden elcsendesedik, megnyugszik, s minden mozgás megszűnik – s a totális káosz és az egyensúlyi állapot lényegében ugyanaz; s (emiatt) a novella utolsó, paranoid és apokaliptikus és belenyugvó hangulatú kb. egy oldala akárhány újraolvasás után is ugyanúgy kikészít. (S ha még ehhez hozzáveszem azt, hogy Pynchon se tudta pontosan, miről beszél, akkor mindez még inkább kikészít.)

(A novella magyarul olvasható a már említett antológiában, illetve a Varga Katalin által szerkesztett Chicago ostroma c. antológiában is. Meg lehet, hogy még máshol is, én erről a kettőről tudok. Angolul pedig a Slow Learner c. kötetben található meg.)