Ha véletlenül elfelejtettem volna, miért bírom a posztmodernt, akkor ezt a könyvet olvasva most újra rájöttem volna biztos. Bart István szerintem nagyon jó válogatást készített, és a különböző szerzők novelláival a posztmodern elég sok jellemzőjét sikerült bemutatnia ebben a kötetben.

Kezdődik az egész Thomas Pynchon Entrópia c. novellájával, amiről már eddig is sokszor leírtam, hogy szerintem mennyire jó, és hogy milyen meghatározó jelentősége volt a „felnőttkori” ízlésem kialakításában. Most mégis úgy érzem, nem írtam még ezt le elégszer, úgyhogy valószínűleg hamarosan írok róla egy külön posztot, amiben végtelen hosszan elmélkedem majd arról, hogy miért olyan jó ez a novella, s arról, hogy miért olyan fontos nekem. Nem tudom, hányadik alkalommal olvastam most, de ugyanúgy beleborzongtam, mint előszörre – mert részben értem, részben nem értem, piszkálja az agyamat, kíváncsivá tesz, szórakoztat, megdöbbent, feldob, elszomorít, csodálatra késztet.

Aztán persze van még sok más remek írás a könyvben. Néhány közülük egészen olyan, mintha történet lenne; némelyik formailag nagyon újszerű, kísérletezős és játékos, és leginkább ilyen minőségében élvezetes (azért annak örülök, hogy mostanában már a nagyon-kísérletezős posztmodernben is újra lehet történetekkel találkozni – titokban régimódi vagyok és szeretem a történeteket); némelyikben rengeteg történetverzió van, de eldönthetetlen, melyik az „igaz”; némelyikben pedig azért nincs történet, mert mindenféle kaotikus érzelmekről és lelkiállapotokról szól, nem pedig a „valóságról”. Sokfélék ezek a novellák, de én nem írok külön mindegyikről, csak azokról, amelyek szerintem a legjobbak, legérdekesebbek, legposztmodernebbek valamilyen szempontból.

Az első ilyen természetesen az Entrópia, amelynek a zsenialitásáról majd a különálló posztomban fogok írni.

A másik két kedvencem a könyvből Ronald Sukenick két elbeszélése, a Sodrás és a Madarak. A Sodrás nagyon érdekesen különíti el tipográfiailag is azt, hogy mi történik, és azt, ami mint a narrátor kommentárja, értelmezése, asszociációja, emléke kapcsolódik a külvilágban zajló eseményekhez. Külön érdekes, hogy az értelmező, kiegészítő jellegű mondatok vannak a lap bal oldalán, maga a történet pedig a lap középen két hasábra osztott elbeszélés jobb oldali hasábjában olvasható – s mivel balról jobbra olvasunk, így előbb találkozunk az eseményekhez kapcsolódó gondolatokkal, mint magukkal az eseményekkel. A novella történet-fele egyébként egyetlen mondat, nagy kezdőbetűk, vesszők, gondolatjelek és bármiféle tagolóelemek nélkül, s emiatt a szöveg valóban sodor, igen élvezetesen. Szerepel a könyvben Donald Barthelme Mondat c. elbeszélése is, amely szintén egyetlen hosszú mondatból áll – annak az olvasásával eléggé megszenvedtem. A Sodrást viszont érdekes módon nem nehéz olvasni és nem nehéz követni sem, ha/amint sikerül elfeledkezni arról, hogy az ember görcsösen keresse a szövegben a vesszőket és a megszokott, eligazodást segítő jelzéseket – ez esetben a novellát olvasni igen élvezetes élmény.

A másik Ronald Sukenick-elbeszélés, a Madarak elborult, összeesküvés-elméletes, mindent mindennel összefüggésbe hozó, abszurd humorú marháskodása más módon, de szintén roppant szórakoztató, Pynchont (főleg a 49-es tétel kiáltását) juttatta eszembe néha. A Madarakban valószínűleg nem kell (vagy tán nem is ajánlatos) történetet meg logikát keresni. Két jellemző mondatot idézek: „Az összefüggések burjánzanak, a dolgok értelme elenyészik.” Illetve: „Azt mondta, hogy a madarak éneke titkos jelrendszert alkot, melynek, ha helyesen értelmezik, az égvilágon semmi jelentése sincs.” Igyekeztem ezeket észben tartani olvasás közben, és inkább nem is próbáltam mindent értelmezni, pláne nem helyesen, mert még a végén kiderült volna, hogy egyáltalán semmi jelentése nincs az egésznek. S ahogy a Sodrás esetében az írásjelek, a tagoltság kereséséről érdemes lemondani, a Madarakat olvasva a mindent-megmagyarázni vágyáról jó megfeledkezni. Ha ez sikerül, a Madarak rém szórakoztató olvasmány (ha nem sikerül, gondolom, rém frusztráló lehet).

S még egy elbeszélés, amit külön említenék: Robert Coovertől a Pótmama, amit az abszolút tudománytalan s ráadásul nem is létező posztmodern-kategóriáim közül a Rettentően Nyomasztó és Elbizonytalanító Fajta Posztmodern dobozba pakolnék, ha pakolnék. A Pótmama egészen egyszerűen indul, az már meg sem lep, hogy töredezett a szöveg, s hogy úgy három-négy(-öt-hat?) szemszögből látjuk ugyanannak az estének az eseményeit – gondoltam naivan és önhitten, ennyi rutinom talán van már, hogy ez ne jelentsen komoly gondot, aztán persze kiderült, hogy mekkorát tévedtem. Mert az elbeszélés főbb szereplői (a pótmama maga; a fiúja; a fiújának a haverja; a gyerekek, akikre vigyáz; a gyerekek apja) nemcsak egyszerűen átélik az estét: a valóság történései közepette mindannyian ábrándoznak is, vagy elképzelik, mit kéne legközelebb csinálni, vagy hogy mit kellett volna fél órával korábban csinálni, vagy hogy mit csinálnának akkor, ha ez-meg-az történne – és mindeközben még a tévé is szól, vagyis további történetekbe leshetünk bele. S egy idő után nem lehet eldönteni, hogy az összes valós, elképzelt, a múltban vagy a jövőben vagy a tévében zajló történetverzió közül melyik történik meg a valóságban (is). Mindez már önmagában is eléggé őrjítő, félelmetes és elbizonytalanító tud lenni, de Robert Coover ezt még fokozza is: rejlik a novellában valami rettentő erős, ijesztő és néha egészen különös módokon megnyilvánuló szexualitás/szexuális feszültség is – mintha minden szereplőt valamiféle sötét, a másik elpusztítására törekvő nemi vágy motiválna, s a novella összes valós vagy elképzelt bizarr tragédiája e vágyak miatt következik be. Mindennek a végeredménye egy mélységesen nyugtalanító káosz; nem tudom eldönteni, mi igaz és mi nem (ami persze végső soron lényegtelen is – ezzel kapcsolatban lásd ezt az idézetet a House of Leaves c. könyvből); és úgy érzem magam, mintha úthenger gázolt volna át az agyamon.

Annak ellenére, hogy most csak pár novelláról írtam, azt gondolom, hogy unalmas vagy szörnyen rossz szöveg nincs a könyvben, mindegyik érdekes valamiért, sok pedig nemcsak szimplán érdekes, hanem tényleg igen jó. (A már említett írókon kívül egyébként William H. Gass, Richard Brautigan, Robert Creeley, Grace Paley és John Barth írásai olvashatók a könyvben.) Mellesleg az antológia valóban olyan változatosan posztmodern, hogy szívesen ajánlanám ezt a könyvet valakinek, aki szeretné tudni, létezik-e olyan fajta posztmodernkedés, ami bejön neki.

És még valami. A hátsó borítón is szerepel a posztmodernnel kapcsolatban sokszor felmerülő kérdés: az irodalom megújítása-e ez a fajta írás, vagy a felszámolása? Nem vagyok semmiféle irodalom teoretikusa, tudományos érveim nemigen vannak, csak a saját érzéseimen és korábbi tapasztalataimon alapuló véleményem van: szerintem a megújítása.