Legkedvencebb kollégámmal mostanában épp a saját irodalmi ízlésünket próbáljuk a másikra erőltetni közös megegyezés és érdeklődés-kifejezés alapján szélesíteni kívánjuk egymás látókörét, vagy ilyesmi (mert ő főleg a sci-fi/fantasy-vonal ismerője, én meg főleg nem), szóval boldogan ajánlgatunk egymásnak mindenfélét. Ez az első, amit az ő ajánlás-listájáról olvastam, és ez pl. tetszett.

Pedig elég nehézkes nekem sokszor belekerülnöm a nem itt és nem kb. most-világokba, és itt se ment mindig könnyen. Azt hiszem, türelmetlen vagyok, és mindig az emberek érdekelnek jobban, nem a környezetük, és nincs kedvem hosszas világépítéseket olvasni (viszont megőrjít, amikor nem tudom, hogy mik az adott hely és idő szabályai).

Bacigalupi viszont elég jól csinálja a dolgot, mert egy idő után minden történetben rájöttem, milyen világban járunk (olyanban, ahol a föld már jól tönkre van téve; ahol az emberek mindenféle környezeti katasztrófák által sújtott, összezsugorodott pokolban élnek; ahol legyőztük a halált, de minek), és még érdekelt is, hogy hogyan élnek egy ilyen világban az emberek vagy emberszerű lények.

(Persze sose tudok azért elvonatkoztatni az itt-és-mosttól, de ez itt érdekes is volt nekem. Pl. egyik nap Bacigalupi valamelyik vízhiánytól-szenvedős történetét olvastam, majd másnap jött a roppant vészjósló, a legfontosabb infót vastag betűvel kiemelő email a munkahelyemen, hogy: egy másik cég vízbuborékosító gépeit fogják üzembe helyezni nálunk a napokban a konyhákban, és lehet, hogy aznap egész nap vízautomata nélkül maradunk. Tragikus! Szóval, igen, ilyenkor elgondolkodok azon, amin egyébként is elég sokszor szoktam, hogy: mennyire jó már nekünk. Számos okból, és ezek közül talán az sem mellékes, hogy még nem azért szűrjük és buborékosítjuk a vizet dizájnos gépekkel, mert muszáj, hanem mert csak.)

(Még egy zárójel: én amúgy nem vagyok egy roppant környezettudatos ember, és nem hiszem, hogy ha hirtelen öko-bio-tudatos-izé-csajjá válnék, az változtatna valamin – gondolom, a magamfajták miatt fogunk pokolra jutni. Azt a poklot meg elég jól leírja Bacigalupi.)

Szóval ijesztő ez sokszor, tényleg, de a gazdasági és/vagy környezeti összeomlást követő világokban játszódó morális kérdéseket feszegető (néha moralizáló) történetek közül mégis azok tetszettek a legjobban, amik a leginkább karakter-központúak voltak.

Konkrétan ezek:

A Fluted Girl, ahol jó sok oldalt elolvastam, mire rájöttem, ez most épp miféle világ, de a történet végül kiváltotta a kedvenc érzésemet, amit irodalom kiváltani képes: azt a libabőrös gyönyört, a szakadék szélének érzését, ahol azért még mindig van választás.

Aztán a Pop Squad, ami ugyan elég moralizálós, de szerencsére a karakterek nem tudják világosan kifejezni, mit miért tartanak helyesnek és magától értetődőnek, úgyhogy nekem mint olvasónak is marad helyem gondolkodni.

Aztán a Pump Six, amiben egyből otthon éreztem magam, pedig voltaképpen nem volt miért, hiszen én még mindig abba az illúzióba ringatom magam, hogy a dolgok kb. működnek és nemcsak az utolsó lendület ereje mozgatja még a világot. Úgyhogy ez tényleg ijesztő volt nekem – hogy ez a még épphogy nem szétrohadt világ a történetben ennyire ismerős volt, miközben a valóságot nem ilyennek látom. Kellemes kognitív disszonanciát okozó történet – amit szintén értékelek.