Joshua Ferris: Aztán eljött a vég - Then We Came to the End

Nick Hornby Vájtfülűek brancsa c. könyvében olvastam Joshua Ferris regényéről. Elsősorban az keltette fel a figyelmemet, hogy Hornby elmondása (meg a regényből idézett részlet tanúsága) szerint Ferris regénye többes szám első személyben íródott. Ilyesmit eddig még nem olvastam, úgyhogy ha a könyv egyébként teljesen érdektelen lett volna a számomra, valószínűleg akkor is elolvastam volna pusztán az érdekes narráció miatt.
 
A regény egy válságban lévő reklámügynökség mindennapjairól szól. A munka egyre kevesebb, folynak a leépítések, és senki nem érezheti biztonságban magát, ezért aztán mindig mindenki úgy tesz, mintha égne a keze alatt a munka, hiszen senki nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy nincs semmi dolga, mert félő, hogy akkor ő lesz a következő, akit elküldenek. A munka látványos imitálásának órái között persze elég sok üres idő akad, amit a munkatársak sztorizgatással, kávézással, pletykálkodással és folyamatos pánikkeltéssel töltenek ki.
 
Bár mindig akad valami irodai téma, ami éppen kitüntetett helyet foglal el a ráérős munkatársak képzeletében (pl. hogy vajon megtartja-e a gyerekét Amber, aki az irodában melegedett össze a nős Larryvel; vagy hogy mi lehet az oka annak, hogy Janine, aki nemrég veszítette el a lányát, minden ebédidőt a közeli McDonald's játszórészlegében tölt), vannak olyan vezérmotívumok is, amelyek az egész történeten végigvonulnak. Ilyen pl. az, hogy a főnök, Lynn vajon tényleg súlyos betegségben szenved-e, vagy az, hogy hogyan és miért vándorolnak a cég korábbi munkatársainak kényelmes székei egyik szobából a másikba.
 
Nem tudom, a fentiekből mennyire nyilvánvaló, de Ferris regénye humoros könyv. Na nem annyira, mint azt a borítón meg az első oldalakon olvasható kritikarészletekből sejteni lehet. Az idézett kritikákban ugyanis olyasmiket írnak, hogy a könyv humoros és sötét, sötéten humoros, sötét és szórakoztató (stb.), s mindezek alapján én naivan azt képzeltem, hogy a regény bizonyára humoros lesz, meg esetleg sötét is. Nos, a könyv nem egészen ilyen. Ferrisnek tényleg van humora, és van néhány remek, apránként felépített poén a könyvben (a már említett székcserélgetéses téma például ilyen). Ugyanakkor van jó néhány ízléstelen vicc is a könyvben (a mellrákos betegek felvidítását célzó reklámkampányról szóló kisebb cselekményszál pl. szerintem még úgy is túlzás, hogy Ferris végül egészen jól és szépen zárja le a témát.)
 
Ám annak ellenére, hogy Ferris humora nem mindig tetszik, a könyv egyáltalán nem rossz. Tetszik például, ahogy a szerző az irodai életet ábrázolja, s amit más könyv esetében valószínűleg hibának tartanék, az itt a hitelesebb ábrázolást szolgálja. Arra gondolok például, hogy Ferris karakterei nem túl egyediek, pontosabban sokszor csak egyetlen külső vagy belső tulajdonságuk alapján ismerjük (meg) őket. Marcia a nő a hülye frizurával; Jim az ártalmatlan balek, aki mindent utoljára tud meg; Tom meg a folyton Emersont és Thoreau-t idéző fura és kicsit veszélyes fazon.
 
Leegyszerűsítés, naná, de szerintem szinte minden munkahelyen így mennek a dolgok. Persze minden ember csodálatos és egyedi és megismételhetetlen, és senki személyiségét nem lehet egy mondatban összefoglalni, de igazából sem esély, sem igény nincs arra, hogy valaki a munkahelyén több tucat (vagy több száz) emberrel közelebbi kapcsolatba kerüljön, időnként viszont muszáj valahogy hivatkozni a másikra, és olyankor jól jönnek az efféle félmondatos jellemzések. Úgyhogy Ferris regényét nagyon hitelesnek tartom ebből a szempontból: az író nem foglalkozik azzal, hogy „háromdimenziós” alakokat teremtsen, hiszen a könyve egy munkahelyen játszódik, ott meg senki sem háromdimenziós.
 
A másik dolog, ami tetszik a könyvben, az a poszt elején már említett T/1-es narráció. Ahogy az az efféle, különlegesebb narrációjú könyvek esetében lenni szokott, az illúzió itt sem működik tökéletesen, és Ferris sokszor mintha nem is venné a fáradságot, hogy hangsúlyozza, hogy a történetet elméletileg egy „mi” beszéli el. Amikor viszont sikerül neki egyes részeket tényleg T/1-ben elmesélnie, az valóban izgalmas.
 
A T/1-es narrátor használata ugyanis több mindent jelent egyszerre: a regénybeli „mi” az irodai dolgozók közelebbről meg nem határozott belső körének tűnik, egy elit, ám nem túl szimpatikus körnek. A „mi” mintha olyan embereket jelentene, akik mindent tudnak, mindent látnak, mindenféle viccelődésben benne vannak, s akik felülről nézik a többiek botladozását és pletykálkodását. A „mi” ugyanakkor az olvasót is bevonja (magába foglalja), s a regény egyes részeit olvasva olyan érzésem volt, mintha én is a cég egyik dolgozója lennék és belülről figyelném az eseményeket, ez pedig valóban érdekes élmény volt, úgyhogy nekem már csak emiatt is megérte elolvasni ezt a könyvet.