Most már négy különböző nyelven/verzióban/fordításban olvastam ezt a regényt (két magyar, angol és cseh), azt meg meg se tudnám számolni, hogy összesen hányszor. Úgy 17 éve ez az egyik állandó regény az életemben, ami túlél mindenfélét (azt, hogy időközben – elvileg – felnőttem; azt, hogy egyszer az egyetemen meg kellett próbálnom elemző módon gondolkodnom róla valami 45 utáni amerikai irodalom-órán, pedig ez a Top 1-regényem, amit nem akarok elemezni; azt, hogy egy csomó mindenben szerintem már annyira elkurvultam, amennyire azt sose tudtam volna elképzelni 15 évesen).

De most elsőre ijesztő és nagyon felkavaró volt nekem ez az új fordítás. Minden olvasáskor máshogy szoktam Holdenre gondolni, de eddig még sose gondoltam, hogy ő egy ellenszenves, nyavalygó, arrogáns, lusta, kompromisszum-képtelen, felelőtlen és agresszív seggfej, most pedig ez volt az első benyomásom róla, ahogy ebben a maimagyar-fordításban olvasni kezdtem a dumáját. (Ami nekem tetszett amúgy. A fordítás mármint.) És már azon kezdtem gondolkodni: én most vajon 17 évig tényleg tévesen ítéltem meg Holden alakját? Talán nem is valami kimondhatatlan félelmektől és szorongásoktól és traumáktól gyötört, a szépet és az igazit vágyó és kereső, borzasztó agyas és érzékeny kamasz ő, hanem tényleg csak valami tizenéves pénzes pöcs, aki leszar mindent és mindenkit?

De aztán megértettem pár dolgot.

Először is azt, hogy mind a Gyepes Judit-fordítás, mind pedig a cseh fordítás (ami 1960-ban készült) elég ártatlan szöveg innen nézve. Az a régi beszédmód, ami azokra a fordításokra jellemző, most roppant visszafogottnak és egészen irodalminak hat. És a mai, alkalmasint sokkal durvább nyelvhez szokott agyunkkal olvasva a régi fordításokat nem nehéz észrevenni Holden érzékenységét és könnyű megérteni az egyetemes kétségbeesését és vágyait, stb., mert hiszen egész szépen, egész irodalmian fejezi ki magát. (50+ évvel későbbről nézve.)

Aztán pedig azt is megértettem, hogy miért lehetett annak idején (meg még sokkal később is) olyan botrányos ez a regény. Hát baszki – mert 1951-ben Salinger nyelve pont olyan durván és elidegenítően szlenges és agresszív és trágár és szarkasztikus lehetett, mint amilyen ez a Barna Imre-féle nyelv a maimagyarban.

És ezen a mindenkori szlenges nyelven már sokkal nehezebb Holdenben meglátni ezt az örök-kiúttalan kamaszt – mert könnyű lehet leragadni az első benyomásnál, hogy Holden trógerül és trágárul beszél, úgyhogy akkor biztos tróger is. És könnyű lehet elmenni amellett, hogy amúgy ez a Holden-nyelv, meg a látásmód és elme, ami ezt a nyelvet teremti, ez szép. A szavak lehet, hogy nem mindig azok, de az, ahogy Holden a világ összes kamusága és a falakat mindenütt elborító kapd be!-feliratok között és ellenében meglát és érez és megfogalmaz dolgokat (azt, hogy a kiskölyköket hagyni kell, ha el akarják kapni a körhintán az aranykarikát; azt, hogy mitől olyan borzasztóan szívfájdítóan békés és örök hely a természettudományi múzeum; azt, hogy ha előbb megvárod, hogy felnőjél, és csak utána mész a csajoddal a vermonti vadonba, nem pedig akkor, amikor a kamasz-őrületed odavinne, oda, ahol nincs kamuság, akkor az már valami egész más lesz) – hát szóval az nagyon szép.

De kellett némi idő, mire most észrevettem ezt. Hogy Holden maimagyarul sem seggfej, hanem nagyjából olyan, amilyen mindig volt. (Csak persze én nem vagyok pont olyan, mint amilyen mindig voltam. Mert lehet, hogy tegnap színes olajfoltot láttam úszni a pocsolyában. Vagy valami.)

Szóval örülök, hogy van ez az új fordítás. Sok új gondolkodni- és éreznivalót adott. (Azt mondjuk nem tudom, melyik nyelven vagy fordításban fogom újraolvasni, amikor majd legközelebb újraolvasom.)