Ian McEwan: First Love, Last Rites

firstlove.jpgElső olvasásra, 6 évvel ezelőtt, eléggé letaglóztak ezek a novellák, de azóta olvastam McEwan több későbbi művét (bár messze nem mindet), és most már jobban feltűnt, hogy ez tényleg egy elsőkönyv, annak minden gyengeségével, kiegyensúlyozatlanságával, út-, stílus- és hangkeresésével, időnkénti bénázásával. (Persze azért szeretnék én ilyen gyenge elsőkönyvet írni.)

McEwan gyakori témái már itt is jelen vannak: a bennünk és a másikban rejlő ismeretlen, a felnövés lehetetlensége, a váratlan erőszak, és a szerelem, szex, és intimitás sötét oldala – de a későbbi könyveiben sokkal finomabban ír minderről. Itt még sok minden túl direkt, túl vaskos – szájbarágós.

Például: az egyik novella főszereplőjét annak idején agyondédelgette az anyja, és az illető mintha tudat alatt egész életében arra vágyna, hogy visszabújhasson az anyaméhbe. Egyszer aztán bezárják őt egy sötét és meleg helyre, ahol egészen jól érzi magát, és innentől kezdve még inkább elhatalmasodik benne a vágy, hogy visszabújjon az anyaméhbe. Hát na, nem annyira kifinomult szimbólumosdi ez szerintem.

Amit viszont már itt is magas szinten űz McEwan, az a szavak, hangulatok, érzések egymásra rétegezése – arra gondolok, hogy bár a történetek különállóak, egymás után olvasva mégis egymásra rakódik a hatásuk, ami annak is köszönhető, hogy bizonyos motívumok újra meg újra felbukkannak.

Több novellában szerepelnek például folyók/csatornák és csónakok/hajók, és olvasás közben úgy érzem, hogy a csónak, ami az egyik novella végén sodródni kezd a bűnös-veszélyes London felé, ugyanaz, mint a csónak, amit később egy Londonban játszódó történet főszereplője emleget, amikor csatornaparti sétára invitál valakit. Az végül mindegy is, hogy a két csónak különböző – a kapcsolat a két vízpart között már megteremtődött, s így kapcsolat jön létre a két novella szereplői között is. (Akik persze különböző mértékben ártatlanok, bűnösek, magányosak, kíváncsiak, perverzek, de ezekben a történetekben nem éppen éles a határvonal az ártatlanság/bűnösség, kíváncsiság/perverzió stb. között. Mintha mindenkiben ott lenne minden, és csak a megfelelő alkalom kellene ahhoz, hogy a felszínre törjön.)

A vízpartok mellett a másik visszatérő motívum a szerepjátszás és a szerepekbe kényszerítés, mindenféle életkorban és helyzetekben: a gyerekek felnőttet játszanak; a felnőttek vagy örök-gyereket akarnak csinálni a körülöttük lévő gyerekekből, vagy minifelnőttet; aztán van még itt szerepjátszás színpadon is (ahol az a perverz, ha valaki igaziból csinál valamit, amit csak játszania kéne), és otthon (ahol a túlzásba vitt színpadias gesztusok válnak egy idő után nyomasztóvá, mert már nem lehet tudni, mi valóság, és mi nem az). Ez is egy rém érdekes téma, és McEwan olyan sok oldalról körüljárja ebben a 8 novellában, hogy a végén már szinte félek bármit is csinálni, mert az is csak szerepjáték úgyis, és előbb-utóbb mindenképpen valami rettentő kerekedik belőle.

Jó kis könyv ez, na – tényleg csak az a kis nehézkesség zavar benne.