Persze, tudom, vagy legalábbis halványan rémlik, hogy ezt mindig leírom, de már félig elfelejtettem, ezért leírom megint, hogy: mindig az az Austen-regény a legjobb, amit épp (újra)olvasok. Úgyhogy élveztem ezt most is, nagyon, és most épp ez a kedvencem.

Bár most nem a szokásos tavasz-nyári angolromantika (ami amúgy vajmi kevéssé romantika [de biztos pont azért bírom]) iránti vágyam vitt vissza ehhez a könyvhöz, hanem leginkább az, hogy Virginia Woolf a Saját szobában roppant elismerően beszélt Jane Austenről.

Úgyhogy most kicsit Virginia Woolf-szemmel nézve: Jane Austen aztán tényleg senkinek nem próbál megfelelni, és ez remek. Ahogy mesél, ironizál, beszédmódokkal-ábrázol, kritizál, érzelmeskedik – az mind pont önmaga, vagyis az ő tapasztalatai, látásmódja, képzelete – és a kritika és/vagy elnézés mértéke nem azon múlik, hogy Austen férfi-e vagy nő, vagy hogy az ábrázolt személy férfi-e vagy nő.

(Egyszer valami okos tanulmányban azt olvastam Jane Austenről, hogy soha nem írt olyan jeleneteket, amelyekben csak férfiak szerepelnek, hiszen nem tudhatta, hogy miről beszélnek, miként viselkednek a férfiak, amikor maguk között vannak. Ez akkor kicsit biztos meglepett, de most inkább arra gondolok: milyen csodásan agyas nőci lehetett ő, és hogy mennyire jó, hogy nem játszotta a mindentudót, és nem próbált arról írni, amit a saját szemével nem látott. [Amit a saját szemével látott, abból épp eléggé le tudta vonna a tanulságokat és következtetéseket.])

Ja és persze: ez is egy igazi Austen-regény, amelyben a fő cél a házasság, és amelyben mindenki boldog lesz a végén. De egyre kevésbé látom a Jane Austen-i házasságot romantikusnak és mesebelinek, hiába írja azt minden könyve végén, hogy a felek ezután a legtökéletesebb harmóniában töltötték napjaikat. Persze, a szöveg így végződik, de azért érződik benne, hogy ez nem egy statikus állapot.

Itt és most meg különösen feltűnt, hogy mennyire hangsúlyos a boldog párok egymás-kiegészítése, és az a feltételezés, hogy a párok tagjai hogyan lesznek majd jó hatással egymásra, idővel.

Lehet persze, hogy Austen mégis ős-romantikus volt. De mindegy, épp minek látom – az biztos, hogy kamaszkorom óta mindig igazinak érzem, amit és ahogy ír.