Ez a könyv még nincs velem olyan régóta, mint a Zabhegyező, és nem is olyan tökéletes (nekem), mint a Zabhegyező, de most, másodszorra olvasva kezdem úgy érezni, hogy ez is olyan regény, amit bármikor elővehetek majd, gyorsan elolvashatok (ezzel kapcsolatban nem működik az, hogy visszafogom magam, és lassan olvasom; és ennek a nem-ideális körülmények között olvasás sem árt meg), és közben kicsit elgondolkodhatok azon, hol járok éppen.

Az úton, persze. De én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy az agyamban hol járok. Cinikus vagyok-e éppen, vagy túlzottan is bizakodó? Látok-e épp értelmet, vagy épp azon vagyok, hogy értelmet keressek? (Azt elképzelhetetlennek tartom, hogy ne is keressek, keressem.)

Érdekes volt most, kb. hat év után újraolvasni – a húszas éveim elejétől most már viszonylag messze vagyok, úgyhogy már nem olyan magától-értetődő és automatikus a névtelen, frissdiplomás-cinikus-céltalan főszereplővel való azonosulás, mint korábban volt.

Lehet, hogy azért, mert már elszivárgott néhány álmom, ami a főszereplő szerint a legszörnyűbb dolog az életben (s ez itt nem szarkazmus) – csak ezt már nála kevésbé tartom szörnyűnek. Ennek ellenére (ennek ellenére? nem tudom, ez helyes-e itt – vagyis nem tudom, miféle összefüggés avagy ellentét van az álmok esetleges elszivárgása és a cinizmus vagy annak hiánya között) – szóval, ezzel tán valamiképp (de lehet, hogy egyáltalán nem) összefüggésben: most épp jóval kevésbé vagyok cinikus, mint a névtelen főszereplő. Úgyhogy most egész más szemmel olvastam mindent, mint hat évvel ezelőtt.

Na de beszéljünk a könyvről is (megint) – ami igen jó. (Cinikus és kevésbé cinikus hangulatban is.)

Leginkább azért, mert remekül megújítja az útkeresős történetek hagyományait – itt nem csak léleknemesítő meg veszélyes kalandok vannak, hanem egy csomó minden más is – komoly elmélkedések a jól élt életről, vallásról/hitről, családról, álmokról és azok feladásáról; kevésbé komoly elmélkedések olyasmikről, mint hogy milyen az ideális fürdővíz (hm, végül is – ez is elég komoly téma szerintem, és a tökéletes fürdővíz előkészítésének módját olvasva heves vágy támadt bennem, hogy egyszer majd megint olyan helyen lakjak, ahol van kádam is, nemcsak zuhanyzóm); aztán van még egy kis disztópia-féleség (helyenként 1984, helyenként Gépnarancs, helyenként meg saját maga); meg egy csomó zene, költészet, filozófia, művészet – és ezt az egészet belengi valami különös, egyszerre elringató és felkavaró, komor-de-reményteljes, szürreális, néha álomszerű, néha rémálomszerű hangulat.

Amiből viszont folyamatosan kiránt a narrátor sokszor állati vicces, szarkasztikus és önironikus dumája. És milyen jó, hogy így van.

Ez biztos tudatos dolog a szerzőtől (vagy ha nem direkt csinálta, akkor ösztönösen ügyes), ahogy a nagy-magasztos elmélkedések közepébe időnként bedob valami jó konkrétat – például amikor a főszereplő Velázquez Vénuszáról meg a szépségről gondolkodik, majd azzal zárja az elmélkedést, hogy: "Én azt mondom, [Vénusz] rám néz az elkenődött arcával, mondván: megdugnál, mi? Én már csak tudom. Annak idején kivertem rá."

Szerintem ezek a hirtelen hangváltások, váratlan beszólások csodásak – nehezen viselnék sok oldal bölcselkedést és nagy gondolatot egyhuzamban, így viszont szerencsére egy kicsit sincs olyan érzésem, mintha P. Coelho valamely művét olvasnám. (Csak egyet olvastam, de azonmód kiakasztott az önirónia teljes hiánya.) Szóval na, Nicholson nem egy Coelho. Ami színtiszta dicséret. És majd egy másik mérföldkőnél biztos eljövök megint lecsekkolni ezt a regényt.