George Orwell: 1984 - Nineteen Eighty-Four
A Büszkeség és balítélet után ez volt a második regény, amit hangoskönyvként is elolvastam. Szándékosan választottam most is olyan könyvet, amit már többször is olvastam korábban. Bár a Büszkeség és balítélet hangoskönyv-változata végig lekötött, gondoltam, érdemes még egy kicsit tesztelnem, hogy tényleg oda tudok-e figyelni huzamosabb ideig egy felolvasásra, mielőtt olyasmit hallgatnék, amit nem olvastam korábban. Nos, az 1984-re is minden nehézség nélkül oda tudtam figyelni, ami nyilván a remek narrátornak, Frank Mullernek is köszönhető. (Teljesen véletlenszerűen választottam az első két hangoskönyvemet, de azóta utánanéztem, és kiderült, hogy mind Nadia May, a Büszkeség és balítélet narrátora, mind pedig Frank Muller roppant elismert, mindenféle díjakkal jutalmazott narrátorok – amit mellesleg nem is csodálok a felolvasásaik alapján.)
Biztosan sokan gondolkodtak és írtak már arról, hogy mennyire más élmény hangoskönyvet olvasni, mint hagyományosat, és hogy a narrátor hangja, stílusa, értelmezése milyen mértékben befolyásolhatja az olvasó saját értelmezését – de ez engem nem fog megakadályozni abban, hogy én is írjak ezekről a dolgokról.
Még angol szakos koromban jártam egyszer egy szemináriumra, amelynek az volt a címe, hogy Az értelmezés művészete (The Art of Interpretation). Ezen a kurzuson nemcsak irodalomról, hanem filmről és zenéről is szó volt, és a félév elején kaptunk egy CD-t, amelyen híres zeneművek egy-egy részlete szerepelt különböző zenekarok előadásában, más-más karmesterek vezényletével. A feladat az volt, hogy a félév során mindenki hallgassa meg minél többször a CD-t. Aztán valamikor a kurzus vége felé volt egy alkalom, amikor a zene értelmezéséről volt szó, s az órán meghallgattuk az addigra már mindenki által ismert zenerészleteket – utána pedig meghallgattuk ugyanezeket a részleteket más zenekarok előadásában, más karmesterek értelmezésében is. Nem értek a zenéhez, úgyhogy nem tudom szabatosan, a megfelelő szakkifejezéseket használva megfogalmazni, hogy miféle különbségek voltak ugyanazon zenemű két előadása között, ám a különbségek meglétének észrevételéhez nem is kellett zeneértőnek lenni. Számomra egészen megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy a különböző karmesterek mennyire más elemekre helyezték a hangsúlyt, s ezzel mennyire meg tudták változtatni az egész darab hangulatát, érzelmi töltetét és jóformán a jelentését is.
Az olvasás persze más, mint a zenehallgatás. Én nem tudok kottát olvasni, és főleg nem hallom a zenét, ha ránézek a kottára, úgyhogy ha zenét akarok hallgatni, szükségem van arra, hogy valaki más előadja (és eközben nyilván értelmezze) nekem azt, ami a kottában van. Viszont egy könyvet el tudok olvasni mások értelmezésétől függetlenül – bár pont egy olyan könyvvel kapcsolatban, mint az 1984, szerintem jóformán lehetetlen függetleníteni magunkat mindattól, amit „mindenki” tud a könyvről.
Az 1984 alapmű, szörnyű antiutópia, letaglózó regény – és tényleg, én sem gondoltam ezt soha másként. Viszont időnként elgondolkodtam azon, hogy ha valahogy el lehetne vonatkoztatni attól, hogy mennyire hatásos ez a könyv, akkor vajon jó könyvnek tartanám-e. Frank Muller interpretációja most mindenesetre segített végre eldöntenem ezt a kérdést.
A hangoskönyv-hallgatás számomra olyasmi, mint a zenehallgatás. Bár a hangoskönyv szavainak önmagukban is van értelmük, és a szavak megértéséhez elméletileg nem lenne szükség valakire, aki értelmezi őket, azért a narrátor igencsak sokat hozzátehet a könyvhöz, amit felolvas, vagy éppen megmutathat benne olyan jelentéseket, amelyek addig rejtve maradtak.
Éppen ez történt most az 1984 esetében. Frank Muller ugyanis roppant érzelmesen, mesélősen, álmodozón, gyakran szinte játékosan olvas. Először furcsállottam is ezt a nagyfokú érzelmességet, és azon gondolkodtam, mégis hogyan juthatott Muller eszébe, hogy ilyen szépen meséljen egy ennyire kegyetlen és embertelen történetet, de hamar megszoktam a stílusát, és úgy éreztem, egyáltalán nem tesz rosszat a könyvvel azzal, hogy így mesél.
Mert hát miről szól az 1984? Diktatúráról, agymosásról, állandó megfigyelésről; a 101-es szobáról, az egész társadalomra kiterjesztett kollektív őrületről; a nyelv, a tudat, a múlt elvesztéséről. De ezek mellett a reményről is szól, meg a szép és emberi dolgok iránti vágyakozásról, meg a nyelv, a tudat és a múlt megőrzéséről – és Frank Muller ezt az oldalát emeli ki a könyvnek. Muller nem érzelgős, csak érzelmes, és azt hozza ki a könyvből, ami egyébként is benne van, csak általában a háttérbe szorul.
Hála neki, rájöttem, hogy az 1984 nemcsak hatásos allegória és antiutópia, hanem regénynek is jó, s Orwell nem pusztán egy lesújtó, a saját korának politikája ihlette eltúlzott rémlátomást vázolt ebben a könyvben, hanem írt egy jó történetet is, és élő és emberi szereplőket alkotott, akikkel ugyanúgy együtt lehet érezni, mint bármely más regény szereplőivel.
