Jane Austen: Büszkeség és balítélet - Pride and Prejudice
Általánosan elismert igazság, hogy arról a legnehezebb írnom, amit a legjobban szeretek. A Büszkeség és balítélet pedig az eddigi legmaradandóbb kedvenceim közé tartozik, s a Zabhegyező és a New York trilógia mellett ez az a könyv, amelyen a legkevésbé fogott az első olvasás óta eltelt több mint tíz év, és változatlan rajongással olvasom újra meg újra. A Büszkeség és balítélet általában mindig tavasszal vagy nyáron kerül elő nálam, és mivel már két év eltelt azóta, hogy legutóbb olvastam, meg sem lepődtem azon, hogy idén megint kedvem támadt újraolvasni.
Ezzel párhuzamosan az a gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy a munkába és onnan hazafelé sétálással töltött időmet szeretném változatosabban eltölteni, s nemcsak mindig zenét hallgatni ilyenkor, úgyhogy kitaláltam, hogy kipróbálom a hangoskönyvhallgatást. Sosem hallgattam még hangoskönyvet, úgyhogy mindenféle naiv gondolataim és félelmeim voltak, például attól tartottam, hogy biztos monoton lesz a felolvasás, vagy hogy nem fogom tudni követni a szöveget, mert általában mindenféle felolvasásra nehezen tudok koncentrálni, és sokkal jobban felfogom, amit a saját szememmel olvasok, mint amit hallok.
Mint kiderült, a félelmeim teljesen alaptalanok voltak, s bár az a régi Blackstone Audiobooks-féle verzió, amit hallgattam, nem a legjobb minőségű volt (a felolvasás mögött gyakran volt valami furcsa háttérzaj), mégis rögtön sikerült belefeledkeznem a szövegbe, így most már nem csupán a regény magyar és angol verziójáért, valamint a hatrészes BBC-sorozatért rajongok, hanem ezért az angol hangoskönyv-változatért is. A narrátor, Nadia May, remekül mesél, jól hangsúlyoz és jól érzékelteti az iróniát, és az is tetszett, ahogy elkülönítette egymástól a karaktereket.
Miután ilyen ügyesen megtöltöttem három bekezdést azzal, hogy a formátumról és mindenféle technikai dolgokról beszéltem, úgy érzem, ideje végre a könyvvel is foglalkoznom egy kicsit. A cselekményről most nem írok, mert úgyis mindenki ismeri, aki meg nem, annak igazán nem lesz nehéz valahol utánanéznie.
Inkább arról írok, hogy mit szeretek annyira ebben a könyvben: úgy sejtem, ugyanazt, mint a világ sok millió női olvasója, úgyhogy csak gyorsan megemlítek néhány dolgot. Például szeretek nevetni és meghatódni rajta; szeretek izgulni azon, ami nem is kérdés, vagyis hogy sikerül-e összehozni az összes kívánatos házasságot a regény végére; és szeretek ábrándozni arról, hogy Mr. Darcy mennyire csodálatos hős. S kétévente egyszer, néhány napra szeretem azt képzelni, hogy én vagyok a káprázatosan szellemes és önironikus Elizabeth Bennet, boldogan élem a világomat az innen nézve roppant bájosnak tűnő 19. századi Angliában, s a napjaimat az tölti ki, hogy egyik udvariassági látogatást teszem a másik után, bálokra járok és nagyokat sétálok.
S mindezek az érzések és ábrándok annak ellenére fogalmazódnak meg bennem, hogy egyáltalán nem vonz a 19. század, nem vágyom nyugodt, falusi életre, nem vagyok valami romantikus lélek, és a valóságban még véletlenül sem szeretnék olyan életet, mint amilyen Elizabeth Bennetnek van. (A végtelen hosszú sétákat azért élvezném egy-egy szép parkban, de ezeket sikerrel helyettesítem a városi gyaloglással.)
Persze beszélhetnék arról, hogy a Büszkeség és balítélet igazából nem is romantikus regény, hanem nagyon is realista mű, amelyet Austen konvencionális, szükségszerűen házassággal végződő történetnek álcáz, de közben igencsak élesen kritizálja korának társadalmát és szokásait. Igen, szerintem tényleg ezt teszi, és mellesleg Austen nem is fest olyan képet a hősei életéről, mintha az csupa kellem és szórakozás lenne (persze egy kicsit elvicceli a dolgot, de ha belegondolunk, tényleg nem lehet túl kellemes pl. azzal a tudattal élni, hogy ha a családfő netán meghal, akkor ott áll majd az egész család egy szál pendelyben, az otthonából kitúrva, mert egy távoli rokonra száll a birtok).
Na de ez az, amiről nem akarok beszélni, mert a Büszkeség és balítélet egyszerűen túlságosan szeretnivaló ahhoz, hogy elrontsam a fölösleges szövegelésemmel. Tudom, valójában nem is mondtam róla semmit, de ahogy a poszt elején írtam, mindig a kedvenceimről írok a legnehezebben. Jelen esetben pedig nemcsak hogy nehezen írtam róla, hanem jóformán sehogy. A mondandóm lényege azért kétségkívül így is nyilvánvaló: ez egy remek, okos, ironikus, szellemes könyv.
