Paul Auster: New York trilógia - The New York Trilogy
Amerikai regényeken és filmeken edződött fantáziámban már sok-sok éve kitüntetett helyet foglal el New York. Mindig is titokzatos, különleges, ugyanakkor bejárható városnak tűnt nekem, s a város mérete és kuszasága éles ellentétet alkot bennem azzal, hogy New Yorkban minden tökéletesen szervezett és átlátható: hiszen biztosak lehetünk benne, hogy a 69. utcát a 70. követi, eltévedni tehát látszólag lehetetlen. Auster könyvéből kiderül, hogy ez egyáltalán nem így van.
A New York trilógiát kizárólag a címe miatt hoztam ki először a könyvtárból úgy tizenöt évesen. Egy agyonhasznált, korábban már darabjaira esett, majd piros műbőrféleségbe újrakötött példányról volt szó, amelyen már a fülszöveg sem volt meg, úgyhogy tényleg a cím volt az egyetlen, amit a könyvről tudtam. Utólag úgy gondolom, remekül illik a könyvhöz, hogy minden előzetes információ nélkül olvastam először, mert a New York trilógia sok egyéb mellett épp arról is szól, hogy mennyire esetleges mindaz, amiről úgy gondoljuk, hogy biztosan tudjuk. Mindenesetre Auster regénye első olvasásra kedvencemmé vált, és azóta is töretlen lelkesedéssel olvasom újra meg újra. (A továbbiakban apró spoilerek előfordulhatnak.)
A New York trilógia három története (Üvegváros, Kísértetek, A bezárt szoba) tulajdonképpen ugyanaz a sztori háromféleképpen elmesélve. Auster látszólag detektívtörténeteket ír, hiszen mindhárom történet arra épül, hogy a nyomozó (aki az első és a harmadik történetben nem is igazi detektív, hanem író) megfigyel, követ és megpróbál leleplezni másokat. Ám hamar kiderül: nem az a lényeg, hogy a nyomozó elkapja a tettest, hanem az, hogy a nyomozás során a figyelő figyeltté válik, abban az értelemben, hogy a detektív a megfigyelés tárgyában magára ismer, identitása és élete lassan összemosódik a másikéval, s kétségessé válik, hogy egyáltalán tud-e még létezni nélküle.
A trilógia darabjai önmagukban is épp elég kísérteties és bizarr hangulatúak, és egyetlen történetben is számos identitáscserének és -kettőződésnek, történeten belüli történetnek, a fikción belül valóságnak föltüntetett elemnek és különleges narratív megoldásnak lehetünk tanúi. Ám Auster ezt még azzal is tetézi, hogy a történetek roppant bonyolult és érdekes interakciókba lépnek egymással: ugyanazok a szereplők, nevek, tárgyak, elemek és mondatok tűnnek fel újra a történetekben, és természetesen minden egyes felbukkanásuk során egy kicsit mást jelentenek: pl. az Üvegváros Peter Stillmanje a Bezárt szobában is megjelenik az egyik főszereplő, Fanshawe hasonmásaként, aki mellesleg egyes karakterek szerint kísértetiesen hasonlít a névtelen narrátor-író-detektívre, aki pedig éppen az eltűnt Fanshawe után kutat.
Bár a fentiek alapján talán követhetetlennek tűnhet az a mód, ahogy a három történet összefonódik egymással, olvasás közben minden teljesen természetesnek hat, a karakterek magától értetődő módon változnak át valaki mássá, s a szereplők külső és belső valóságai csodálatos egyszerűséggel keverednek az általuk alkotott vagy olvasott fikcióval.
Úgy érzem, esélytelen, hogy pontosan megfogalmazzam Auster zsenialitását és a rám tett hatását, mindenesetre kiragadok pár apróságot a regényből, amelyek remélhetőleg érzékeltetik a könyv sokrétűségét, és azt is, hogy én miért rajongok érte.
Ami például a külső és belső valóságok összemosódását illeti, igen hangsúlyos szerepe van annak, ahogy az író New Yorkot ábrázolja. Főleg az Üvegvárosra jellemző, hogy New York maga is élő szereplőnek tűnik, amellyel az egyes alakok változatos módokon lépnek kapcsolatba. A főszereplő író-detektív, Quinn, például végtelen labirintusként tekint a városra, amelyben, ha igazán jól csinálja, elveszítheti önmagát. A város által folyamatosan rázúdított képek és élmények lehetővé teszik számára, hogy megfeledkezzen önmagáról, a belső valóságáról, s az így kialakuló üres belső teret kitöltse a külvilág eseményeivel. A Quinn által követett és megfigyelt öreg Stillman ezzel szemben az új Bábelről, s az emberiség lehetséges közös nyelvéről szóló gondolatainak kivetüléseként érzékeli New Yorkot, és arra használja a várost, hogy a saját elméleteit alátámassza vele.
S ha már a nyelvről van szó: a nyelv, a kommunikáció, illetve annak lehetetlensége a New York trilógia másik fontos és lenyűgözően sokrétűen ábrázolt témája. Mivel a történetek a világ egyik legikonikusabb nagyvárosában játszódnak, természetesen a városi magány, a kommunikációképtelenség és az elidegenedés megjelenítése sem hiányzik a regényből, de Auster nem áll meg ennyinél. Ami szerintem igazán lényeges a könyvben, az az, hogy mindegyik történet főszereplője író, akinek az a dolga, hogy a szavaival minél pontosabban lefesse a világot. Történetük valamely pontján mindhárman szembetalálják magukat azzal az érzéssel, hogy a szavak jelentése elhomályosult, s a nyelv már nem alkalmas arra, hogy pontosan leírja a valóságot. Ha pedig a valóság nem önthető mindenki által értelmezhető szavakba, akkor az író munkája, identitása és a puszta léte is megkérdőjeleződik. (Bár a Kísértetek főszereplője elsősorban detektív, a munkája során rendszeresen jelentéseket kell írnia, s a megfelelő szavak meglelése rendkívül fontos számára, ezért rá is mint íróra tekintek.)
Arra, hogy a nyelv kommunikációra alkalmatlanná válik, jó példa a Bezárt szoba utolsó néhány oldala, amikor a narrátor Fanshawe sűrűn teleírt piros jegyzetfüzetét olvassa: a narrátornak úgy tűnik, hogy Fanshawe minden egyes bekezdése kioltja az előzőt, minden mondata ellentmond a következőnek, és a végén semmiféle jelentés nem olvasható ki az írásából.
A kommunikáció ellehetetlenülésének ezen gondolatát érdekes megvilágításba helyezi az Üvegváros, amelyben szintén szerepel egy piros jegyzetfüzet, amelybe Quinn feljegyzi a Stillman-üggyel kapcsolatos gondolatait. A történet során a füzet lassan az egyetlen biztos ponttá válik Quinn életében, és úgy tűnik, hogy a férfi élete addig tart, amíg van üres hely a füzetben, ahova írhat. (Ez talán nem is meglepő, ha arra gondolunk, hogy Quinn író, és az Üvegváros narrátora szerint az írók a legjobb esetben is pusztán másodlagosan, a teremtményeiken keresztül élnek.)
Az Üvegváros rejtélyes módokon megnyilatkozó, ismeretlen narrátora szerint a leírt történet teljes egészében tényeken és a piros jegyzetfüzet tartalmán alapul, ilyen értelemben tehát azt gondolhatjuk, hogy ebben a történetben sikeres az írás általi kommunikáció, hiszen megismerjük Quinn történetét. Másrészt viszont az Üvegvárosban semmi sem biztos, a különböző szereplők megfoghatatlan identitása, valamint az eseményekben szerepet játszó különös egybeesések és felcserélődések által felvetett kérdésekre egyáltalán nem kapunk választ, így hát úgy tűnik nekem, hogy a piros jegyzetfüzetben foglalt szavak mégis inkább elfedik a valóságot, semmint felfedik azt, a kommunikáció tehát ez esetben is sikertelen. (Azt már csak apró érdekességként jegyzem meg, hogy Quinn egész idő alatt egy süketnémától vásárolt tollal készíti a feljegyzéseit: egy kommunikációra csak nehezen képes ember biztosítja neki az eszközt, amellyel kommunikálni tud – mint láthatjuk, nem túl sikeresen.)
További elem a regényben, amely nem szűnő csodálattal tölt el, a valóság és a fikció vegyítése. A történetek hangsúlyos fikcionalitását Auster a helyszín és a felbukkanó történelmi személyiségek nagyon is valóságos voltával emeli ki. Ez nem csupán abban nyilvánul meg, hogy a regény egy létező városban játszódik, hanem abban is, hogy a szerző rendkívül aprólékos leírásokat ad pl. arról, hogy Quinn pontosan melyik utcákon sétál, hogy melyik híres író kedvelt pihenőhelye volt korábban a valamelyik szereplő által is látogatott park, vagy hogy milyen érdekességek kísérték a Brooklyn-híd építését.
Emellett az is figyelemre méltó (és remekül alkalmas az olvasó elbizonytalanítására), hogy a történetek szereplői sokat olvasnak, és még többet beszélnek valóban létező vagy kitalált könyvekről. Szó esik többek között a Don Quijotéról és a Waldenről, de a Bezárt szobában pl. Fanshawe könyvei is valóban létező művekként vannak feltüntetve, s a narrátor úgy hivatkozik a könyvek egyes elemeire, hogy mostanra már úgyis mindenki ismeri Fanshawe életművét, tehát nem kell részletekbe mennie. (Én meg imádom az ilyesmit, amikor az író úgy tesz, mintha a könyvén belül létezne egy olyan valóság, amelynek megvan a maga irodalma, és szinte várom, hogy a szerző egyszer megírja a könyvén belüli könyveket is.)
Az eddig leírtakkal talán sikerült némi képet adnom arról, hogy milyen gazdag, sokféle témát feldolgozó, megunhatatlan regény a New York trilógia. Sokadszorra olvastam most, és biztosan sokszor fogom még olvasni, mert még mindig úgy érzem, hogy rengeteg felfedeznivaló maradt benne, nem mellesleg pedig ez a könyv számomra mindeddig nagyjából az intellektuális élvezetek csúcsa.
A fentebb tárgyalt témák iránt mélyebben érdeklődőknek pedig ajánlom ezt a két elemzést a New York trilógiában megjelenő tükröződésekről és az identitások kérdéseiről:
