Sam Shepard drámáiban, már azokban, amiket ismerek, visszatérő téma a családi örökség/átok kérdése, és a fejlődés lehetetlensége. Shepard világában a család valami olyasmi, amiből nincs menekvés, ami mindig visszahúz, és ahol nincs lehetőség változásra és változtatásra, csak ugyanazok a minták ismétlődnek újra meg újra.

Ez történik itt is. A dráma szereplői egy diszfunkcionális, kommunikáció- és értésképtelen, rozzant család tagjai, akiket összeköt egy régi titok/átok (amit mellesleg maguk vontak a saját fejükre).

A dráma kezdetén a családtagok (az idős szülők és két felnőtt, középkorú fiú) vígan tocsognak a családi nyomorban: mindannyian bizalmatlanok egymás iránt; nem hallgatják meg egymást (ebből a szempontból is elég jelentőségteljes, hogy a párbeszédek tekintélyes része zajlik úgy, hogy a szereplők nem ugyanabban a helyiségben tartózkodnak, hanem valaki az emeletről vagy a tornácról kiabál lefele-befele a többieknek); lazán figyelmen kívül hagyják a többiek valóságát és igényeit; kamuznak, amikor csak tudnak; és komoly kétségeik vannak mind a saját, mind a többiek beszámíthatóságát illetően.

Egy nap aztán betoppan az egyik felnőtt fiú huszonéves gyereke a barátnőjével, mivel a tékozló unoka szeretné újra felvenni a kapcsolatot rég elhagyott családjával.

Az irodalmi hagyományok szerint a kvázi-kívülállók érkezése többnyire valami változás előhírnöke, úgyhogy már-már azt képzelhetjük, hogy most aztán majd mindenki színt vall, új alapokra helyezi az életét, stb. De micsoda meglepetés (Shepardnél azért annyira nem), hogy ez csak félig történik meg, és még félig se jól.

Azt hiszem, a kívülállók nem elég kívülállók, vagy nem eléggé erősek ahhoz, hogy kikényszerítsék a változást.

Mert végül is az unoka, Vince célja csak az, hogy ismét beilleszkedjen a családjába, és mindent meg is tesz ezért: gyerekkori hülyéskedéseket és jellegzetes trükköket idéz fel, remélve, hogy apja és nagyapja majd akkor megismerik és a keblükre ölelik – ám az ősök makacsul hallgatnak, és nem hajlandók felismerni a tékozló unokát. (Megint csak érdekes: Vince úgy lesz a család része megint, hogy ő is a többi családtagra jellemző teljesen megbízhatatlan módon kezd viselkedni – akkor már mindjárt ismerős lesz.) Vince-t a családi egymásra-találáson kívül nem nagyon érdekli más, az ő megjelenése tehát igazából nem sok vizet zavar.

A másik kívülálló, a Vince-barátnő Shelly viszont már más kérdés – és ő elég izgalmas karakter. Elsőre csak egy ostoba kaliforniai tyúk, aki kénytelen-kelletlen megy a fiújával családlátogatni, és – saját bevallása szerint – olyasmiket gondol a nagy családi találkozóról, hogy lesz majd ott pulykasült és almáspite, gondos nagyi, meg kedves nagyapó, de aztán egész jól megbirkózik a helyzettel, amikor kiderül, hogy a dolgok nem pont úgy vannak, ahogy ő azt elképzelte.

Az ő idegensége tényleg idegenség, és Shelly még véletlenül se szeretne beilleszkedni a családba, úgyhogy ő valóban katalizátorként működik: mivel idegen, mintha nem is számítana a jelenléte, ezért mindenki kimond a jelenlétében olyan dolgokat, amik a családon belül mindig is tabunak számítottak. De hát egyetlen kívülálló öt élő, meg az összes múltbeli családtag ellen – esélytelen felállás.

Nem is tudom végül, mindez tragikus-e, mert van a szerzőnek valami rém bizarr, komisz humora, ami pont elég ahhoz, hogy ne essek hamarjában mélységes búskomorságba. De ha kicsit elgondolkodok, akkor azért elég elkeserítő ez a shepardi világ.