Utoljára a Bartos Tibor-féle konzervsör-fordítást olvastam úgy 10 éve, és – a fordítás ellenére is – teljesen le voltam nyűgözve.

Az angol kiadást meg már másfél éve hurcoltam magammal mindenfelé, mert úgy gondoltam, ezt legközelebb – legalább részben – menet közben akarom olvasni. Úgyhogy sokfelé járt már velem ez a könyv, mert végül egyik út sem volt alkalmas rá, egészen múlt hétvégéig, amikor most-azonnal-muszáj gyors cseh-magyar-cseh útra indultam. Volt az út során minden – szendergés az éjszakai buszon; álmos és kedves vécésnéni hajnalban a Népligetben; kialvatlanságtól egyszerre éles és lassú érzékszervekkel bolyongás Budapest általam eddig ismeretlen részein; némi kicsit-kafkai ügyintézés; hidak a Dunán; őzek a szlovák pusztában; meg ez a könyv.

Kiválóan passzolt az úthoz, és örülök, hogy még mindig le vagyok nyűgözve. (Tartottam tőle, hogy már túl öreg vagyok ehhez, de szerencsére – még – nem.)

Mert amúgy nem milyen jó úton lenni? Nem utazni, főleg nem utazgatni, hanem ott lenni az úton, rajta. Én például szeretek menni mindenfele, és szeretek aztán ott lenni is, ahova megérkezek, de a kedvencem mégis az, amikor elindulok valahova – lehetőleg minél messzebbre, hogy minél tovább tartson az út –, és tudom, hogy mostantól sok órán keresztül nincs más, csak az út, ami mindig új, és mindig izgalom.

És ha már ott vagyok rajta, és megyek valahova, akkor egész a megérkezés pillanatáig nem kell döntenem semmiben, nem kell okoskodnom, csak annyit kell beszélnem, amennyihez kedvem van, és a rendelkezésemre álló egy négyzetméteres térben bármit csinálhatok. És egy négyzetméter, az nem kevés – a szemem kilát az ablakon, a fülem is működik (és szeretem mások beszélgetéseit hallgatni), meg éppenséggel még olvasni is lehet. Teljes szabadság ez.

És érzem (átérzem) ezt az őrületet, ami ebben a könyvben van: a mániákus út-habzsolást, a kielégíthetetlen szabadság- és életvágyat, a látszólagos céltalanságot (mert a cél – a minden átélése és befogadása úgyis lehetetlen, és kívülről ebből csak a mániákusság látszik); a fékezhetetlen örömöt – és persze a váratlan szomorúságot, a hiábavalóságot, a folyton hátrahagyott emberek boldogtalanságát, és a keresés és meg nem találás magányát is.

Szóval csodálatos, eleven, igazi, szívszaggató és vadító egy könyv ez. Remélem, sose leszek túl öreg hozzá.