J. M. Coetzee: A barbárokra várva - Waiting for the Barbarians
Eddig nem sokat tudtam az íróról, csak annyit, hogy Nobel-díjat kapott néhány éve, ezenkívül hébe-hóba hallottam a nevét emlegetni, de általában nem túl dicsérően. Mivel most jó néhány könyve kapható akciósan az Alexandrában, gondoltam, 340 forintot megér nekem, hogy végre a saját szememmel is megnézzem, hogyan ír Coetzee. Elsősorban a Szégyen című regényére lettem volna kíváncsi, de az éppen nem kapható, úgyhogy helyette ezt a könyvet választottam, amelynek címe és története Konsztantinosz Kavafisz azonos című versén alapul, és mint az kiderült, a regény a vers remek feldolgozása, újraírása, kiegészítése és kiforgatása egyben. (Ez pedig, előre szólok, a blog eddigi leghosszabb posztja lesz.)
A történet egy névtelen Birodalom békés határvidékén játszódik, ahol egy idősödő, szintén névtelen bíró (a narrátor) felügyeli a dolgok lassú menetét és a városlakók kapcsolatát a közelben élő bennszülöttekkel (a barbárokkal). A regény elején a fővárosból a kisvárosba érkezik a parancsoló modorú Joll ezredes, akinek szent meggyőződése, hogy a barbárok már a közelben vannak, s bármelyik pillanatban támadhatnak. Az ezredes nem elégszik meg az esetleges támadásra való felkészüléssel, ő a dolgok elébe megy, s elhatározza, hogy megelőző hadjáratot indít és bennszülött foglyokat ejt, akiknek puszta létével bebizonyíthatja az embereknek, hogy a barbárok valóban léteznek és fenyegetik a várost. A továbbiakba nem megyek bele, az mindenesetre igen hamar nyilvánvalóvá válik (és a Kavafisz-verset olvasva is egyértelmű), hogy barbárok mint olyanok nem is léteznek, csak békés, egyszerű életet folytató bennszülöttek vannak, akiket a Birodalom urai azért neveznek ki barbároknak, hogy a saját üzelmeiket legitimálják ezzel.
Mint már említettem, a regény igen hatásosan reflektál az alapjául szolgáló versre, s ezért különösen érdemes olvasás előtt, után és néha közben is átfutni azt. Szerintem például nagyon érdekes, hogy míg Kavafisz versében az állítólagos barbár fenyegetettség „csak” arra ürügy, hogy az állam ne csináljon semmit, addig a regényben a nem létező barbárok rémképe azt teszi lehetővé a Birodalom számára, hogy kedvére kegyetlenkedhessen mind a bennszülöttekkel, mind a saját népével, s ezzel történelmet írjon. Kavafisz egy passzív, tehetetlen, polgárairól gondoskodni képtelen államot ír le, Coetzee Birodalma ezzel szemben cselekvő, hideg és kíméletlen.
A szívemnek oly kedves posztmodernkedésen kívül a regény természetesen komoly témákat is boncolgat. A hátsó borító ezt állítja erről:
A külső fenyegetettség és az állami terror légkörében alapvető fontosságot nyer az egyén tisztessége, erkölcsi ereje. A regény az örök érvényű kérdésekből fakadó konfliktus mesteri megjelenítése.
A továbbiakban erről a roppant nagy tisztességről és erkölcsi erőről írok, amellyel a borítószöveg írója, nem kétséges, a névtelen narrátort kívánja felruházni, s amely szerintem majdnem annyira hiányzik az állítólagosan békés és ártatlan bíróból, mint a barbárkínzó Joll ezredesből. Előfordulhat, hogy néhány konkrét részletet is leírok, úgyhogy a következőket csak az olvassa, akit ez nem zavar.
A történet során azt tapasztaljuk, hogy a bíró a kezdetektől fogva legalább passzívan szembeszegül az eleddig nyugalmas várost váratlanul megszálló Joll ezredessel. A bírónak sosem volt különösebb baja a bennszülöttekkel, s bár nem kezelte őket egyenrangú félként, többé-kevésbé emberként bánt velük, és az ezredes tetteit és további terveit látva arra is hajlandó, hogy saját nyugalmát és biztonságát kockáztatva kiálljon a barbárok mellett. Barbárpárti magatartása miatt a bíró maga is államellenséggé, ennek következében pedig brutális kínzások áldozatává válik, amelyek során olyan alapigazságokra ébred rá, mint hogy az ember csak addig képes kitartani a magasztos, humánus eszmék mellett, amíg a teste ép, de amikor már a puszta léte a tét, nagyon is hajlandó megalázkodni, könyörögni és lealjasodni azért, hogy egyáltalán életben maradjon. A bíró természetesen azt is elárulja kínzóinak, hogy kicsivel korábban miért vállalkozott egy veszélyes utazásra annak érdekében, hogy kapcsolatba lépjen a barbárokkal, de a vallomása közben arra is rá kell ébrednie, hogy Joll ezredest nem az igazság érdekli, hanem az, hogy akármilyen előrángatott oknál fogva megtegye őt bűnbaknak.
Ami a bíró erkölcsi erejét illeti: tény, hogy a történet során több ízben kiáll a bennszülöttek mellett, pártfogásba vesz egy megnyomorított, megvakított barbár lányt, illetve a regény egyik legbrutálisabb jelenetében követeli, hogy legalább valamivel humánusabb módon öljék meg a bennszülött foglyokat. Ám a narrátor ezen hatástalan, de legalább emberséges cselekedeteit mindig némi elmélkedés és megingás előzi meg, s nekem nagyon úgy tűnik, hogy bennszülöttbarát tetteit nem annyira a valódi emberszeretet, mint inkább saját nyugodt lelkivilágának megőrzése, vagy valami morbid kíváncsiság vezérli. Ilyesmiket mond például saját helyzetéről:
Ha ki akarják ontani a véremet, legalább övék legyen a bűn. (Vagyis Joll ezredesé és katonáié.) (Art Nouveau, 2003, 216. o.)
Avagy közvetlenül az előbb említett barbárkínzó jelenet előtt:
Számomra, ebben a pillanatban, miközben hosszú léptekkel hagyom el a tömeget, mindenekelőtt az a fontos, hogy a rémtett, melyet hamarosan elkövetnek, be ne szennyezzen, és ne érezzek magamban tehetetlen dühöt az elkövetőkkel szemben. Nem tudom megmenteni a foglyokat, így mentem magamat. Legalább elmondhatja valaki, ha egyáltalán valaha beszélnek erről, ha lesz valaki a messzi jövőben, akit érdekel az életmódunk, hogy a Birodalom legtávolabbi erődjében létezett egy ember, aki a szívében nem volt barbár. (223. o.)
A bíró efféle megnyilvánulásai azt sugallják nekem, hogy az ő számára csak az a fontos, hogy ne legyenek rossz álmai, s pusztán azért humánus, mert egyébként piszkosnak érezné magát. Lehet persze, hogy a motivációk lényegtelenek, s csak az számít, hogy az ember emberséges maradjon, de van még itt más is, ami miatt én undorodom a bírótól, s gyenge és képmutató alaknak tartom őt. Ez pedig a már említett morbid kíváncsiság.
Gondolom, az az eddigiekből is kiderült, hogy a regény bővelkedik a részletekbe menően ábrázolt brutális és véres jelenetekben, és talán az sem meglepő, hogy Joll ezredes, a többi katona, és a város lakói is igen nagy érdeklődéssel és vérszomjjal figyelik a bennszülöttek szenvedéseit. Ami viszont talán meglepő lehet, az az, hogy az állítólag ártatlan és emberséges bíró ugyanolyan beteges figyelemmel szemléli mások szenvedését, mint az ezredes. Pl. mikor a regény legelején segíteni akar egy megkínzott foglyon, leginkább az foglalkoztatja, hogy pontosan milyen módon is bántalmazták a fiút. S ugyanezt láthatjuk a vak és törött lábú barbár lánnyal való kapcsolatában is: ápolja, mosdatja, védelmezi ugyan a lányt, de közben gondolatai és a lányhoz intézett kérdései mind arra irányulnak, hogy megtudja, pontosan mi is történt vele, s a lány csupán a korábban átélt kínjai miatt érdekes számára.
Említettem korábban, hogy amennyire az tudható, a bíró a regényidőt megelőző békeidőben többé-kevésbé emberi lényként bánt a bennszülöttekkel. Viszont a történet során minden magasztos kirohanása ellenére sem bánik velük emberként. Részletesen leírja azt, hogy a barbárok teste min megy keresztül, de nem gondolkodik azon, hogy mit érezhetnek ezek az emberek, amikor a megszokott életükből a városba hurcolják őket. A bírót nem érdekli a bennszülöttek lelke, csak az, hogy az általuk elszenvedett borzalmakat figyelve és esetleg azokat enyhítve meggyőzze magát arról, hogy az ezredes és csapata a rosszak, ő pedig a jó.
S ha az még nem elég, van még egy érdekes oldala a főhős viselkedésének. A bíró egyrészt úgy tesz, mint aki nagyon is tudatában van annak, hogy az állítólagos barbár fenyegetés csak ürügy, amely minden rémtettre megfelelő magyarázatul szolgál, másrészt viszont, kissé skizofrén módon, ő is folyamatosan utal arra, hogy mi lesz akkor, amikor majd jönnek a barbárok. Néha azt hittem olvasás közben, hogy a bíró bölcs ember, aki tisztában van azzal, hogy mi zajlik körülötte, máskor meg úgy tűnt, hogy ő is elhiszi mindazt, amit a birodalmi propaganda sugall, mert az egyszerűbb, mint végiggondolni az eseményeket.
Lehet, hogy mindez azt jelzi, hogy a diktatúra olyan erős és hatalmas, hogy még a legbölcsebb ember ítélőképességét is képes megzavarni, de az is lehet, hogy a bíró egyszerűen kénye-kedve szerint értelmezi az eseményeket: amikor épp emberbarát hangulatban van, kiáll a bennszülöttek mellett, amikor pedig szeretne visszasüllyedni a régi, kedélyes életébe, akkor a passzivitását megmagyarázza azzal, hogy mindjárt itt lesznek a barbárok, így hát nincs értelme cselekedni.
Amellett tehát, hogy a regényben ábrázolt Birodalom és annak működése rettentően ijesztő, undorító és felkavaró, számomra az elvileg pozitív hős, a bíró alakja sem sokkal kedvesebb. Elborzaszt a magamentegetése, az önzése, a magyarázkodásai. A helyében biztosan én sem lennék jobb. De ettől még undorodom tőle.
Szörnyű ez a könyv.
Olvassátok el.
