Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger - Wide Sargasso Sea
A Jane Eyre olvasása után felvetődött bennem az ötlet, hogy újraolvasom Brontë regényének leghíresebb feldolgozásait is: Daphne du Maurier Rebeccáját és Jean Rhys könyvét. Mindkettőt olvastam már korábban, de gondoltam, így, hogy nemrég olvastam újra a Jane Eyre-t, talán másképp fogom őket értékelni, s ez a Széles Sargasso-tenger esetében így is lett. Amikor pár éve először olvastam ezt a regényt, nem voltam éppen elragadtatva tőle. Megtanultam és meg is értettem ugyan, hogy mitől olyan jó és fontos ez a könyv, ennek ellenére nem érintett meg a Jane Eyre-sztori előzményeinek más szemszögből való ábrázolása. Most viszont annál inkább.
Egyrészt a Széles Sargasso-tengerben megvan minden, amit mostanában szeretek egy könyvben: érdekes narráció, más szövegek kreatív újragondolása, számos feszültségkeltő kettősség, mélységes drámaiság és sokrétű gondolatok. Másrészt pedig – bár olvastam olyan véleményeket (de most nem találom, hogy hol), amelyek szerint Rhys könyvét jobb nem túlságosan a Jane Eyre tükrében értelmezni – nekem ez a regény utólag rengeteg plusz jelentéssel ruházta fel Brontë könyvét, és igazi élmény volt olvasás közben folyton összevetni gondolatban a két művet. Szerintem mindkét könyv sokat nyer a másik által, és érdemes hamar egymás után olvasni őket. (Természetesen a Jane Eyre-rel kezdve.)
Mivel a Széles Sargasso-tengerről nem tudok úgy írni, hogy ne utaljak folyton a Jane Eyre történetére, s mivel Rhys művében a történet a legkevésbé lényeges (főleg mivel az már a Jane Eyre-ből is ismerhető), ezért előre szólok, hogy ez mind Rhys, mind Brontë regényére nézve erősen spoileres bejegyzés lesz – nem annyira könyvajánló, inkább összefoglaló arról, hogy mit gondoltam a regény olvasása közben.
Rhys regénye a Jane Eyre őrült asszonyáról, a jamaicai származású Bertha Masonről szól, akiről a Jane Eyre-ben annyit tudtunk meg, hogy Mr. Rochester valamiféle becsapás áldozataként vette őt feleségül: csak azt tudta a lányról, hogy szép és sok pénze van, ám azt már elhallgatták előle, hogy a lány családja mentálisan instabil vagy éppen gyengeelméjű emberekből áll, s emiatt nagy esély van arra, hogy ő is hamarosan megőrül. Ezt követően Rochesternek nem sok lehetősége maradt a normális életre, hiszen bármit is tett, a padlásszobában tartott, állítólag őrült feleség léte mindig kísértette őt. S Brontë úgy ír Rochester életéről és keserű tapasztalatairól, hogy az alapján nehéz Bertha Masonre mint érző emberre, nem pedig mint szörnyetegre gondolni.
Számomra például a Jane Eyre legdrámaibb jelenete az, amikor a Jane-nel tervezett esküvő meghiúsulása után Rochester boldogtalanul kifakad, és arról beszél, hogy bárcsak tudnák mások, hogy miken ment ő keresztül az őrült nővel való kényszerű együttélése alatt. Ha valaki Rochester mélységes szenvedése láttán nem kívánja azonnal azt, hogy bár tűnne el valahogy a veszélyes, piromániás és dühöngő Bertha a férfi életéből, annak valószínűleg tényleg kőből van a szíve.
A Széles Sargasso-tenger ezzel szemben hol Antoinette Mason, hol pedig az ifjú, kiszolgáltatott, a házasságba tudatlanul belekényszerített Rochester szemszögéből mondja el kettőjük történetét. S kiderül, hogy szinte minden azon múlik, hogy ki meséli a történetet: Rhys könyvében ugyanis szerintem Antoinette a tragikus sorsú lény, Rochester pedig egyike a kíméletlen, érzéketlen és önző alakoknak, akik a lányt azzá teszik, ami.
Természetesen nem véletlen, hogy hol Antoinette-ként, hol Berthaként emlegetem a lányt. A neveknek ugyanis igen hangsúlyos szerep jut a regényben. A főszereplő Antoinette Cosway néven született, majd később a mostohaapja után kapta a Mason nevet. A házassága után pedig – határozott tiltakozása ellenére – a férje elkezdi őt Berthának hívni, miután megtudja, hogy a lány őrült anyját is így hívták. Azzal pedig, hogy Berthának hívja, Berthává is teszi a lányt: Rochester csak az idegent, az ismeretlent, az ijesztőt, a titokzatosat, az érthetetlent (az őrültet) hajlandó látni a nőben, s ezzel lehetetlenné teszi számára, hogy a fiatal, varázslatos, szerelemre vágyó Antoinette legyen.
Antoinette Cosway nemcsak a nevét veszíti el a regény során, hanem az identitását is, ami igazából sosem volt neki, mert egész életében a különböző társadalmi osztályok, országok, népcsoportok és családok között foglalt helyet, de nem tartozott egyikbe sem: a jamaicai fehéreknek azért volt idegen, mert anyai ágon Martinique szigetéről származott; a négereknek azért, mert fehér; az angoloknak azért, mert nem az anyaországban, hanem a Nyugat-Indiákon élt; az anyjának azért, mert ő ő volt, s nem az életképtelen öccse, Pierre; a Mason családnak azért, mert ő Cosway; Rochesternek meg azért, mert számára Antoinette csak egy bábu volt, akivel a házasságkötés utáni első időkben kiélhette a szexualitását, de hamar rájött, hogy a nő gondolatai és érzelmei tökéletesen megfoghatatlanok számára, s mindez Antoinette lappangó őrültségével és mentális kiegyensúlyozatlanságával súlyosbítva oda vezetett, hogy Rochester a saját racionalitását féltve inkább ráhúzta a lányra az „idegen” címkét, s mivel az idegen mindig veszélyes, Rochester feljogosítva érezte magát arra, hogy kedvére dühöngjön, hogy elhidegüljön a feleségétől, hogy az otthont jelentő Granbois-t is ellenségessé tegye Antoinette számára, s végül arra, hogy teljesen bezárja őt.
Amikor az előző bekezdést írni kezdtem, nem gondoltam, hogy ide lyukadok ki, most azonban teljesen nyilvánvalónak tűnik a párhuzam a Barbárokra várva c. regénnyel abban, ahogy az idegenség, a másság megjelenik Rhys regényében. Talán nemsokára eljön az az idő, amikor nem hozom fel ezt a könyvet minden egyes posztomban, viszont nem hiszem, hogy a mostani összehasonlítás túlzottan erőltetett lenne, hiszen Rhys és Coetzee is a posztkoloniális irodalom területén jeleskednek, amelynek egyik jellemzője a meg nem hallgatott kisebbség megjelenítése, és annak bemutatása, hogy a mindenkori gyarmatosítók hogyan használták fel az elnyomottakat a saját céljaik érdekében.
Azt hiszem, az egész regény legfontosabb eleme az, ahogy a Másikat megjeleníti, valamint annak a folyamatnak a leírása, ahogy a domináns fél a másik embert Másikká teszi. A filozófiai terminológiában jártas olvasóktól szívesen veszem a javítást, én sajnos nem tudom, hogy mondják hivatalosan magyarul az olyan fogalmakat, mint az Other és az othering, a lényeg mindenesetre annyi, hogy az emberek (és nemzetek) az identitásuk kialakítása, megőrzése és védelme érdekében a tőlük valamilyen önkényes szempont szerint eltérő más embereket kinevezik a Másiknak, az Idegennek, akivel szemben önmagukat definiálhatják.
Nem vagyok a téma szakértője, de gyanítom, hogy általában a domináns fél által Másiknak kinevezett embereknek vagy csoportoknak legalább arra lehetőségük van, hogy egy náluk is gyengébb, tetszőleges csoporttal szemben ők is megalkossák az identitásukat. Ezzel szemben Antoinette olyan sokféle szempontból nézve a Másik, hogy nemigen marad lehetősége arra, hogy bárkivel szemben is meghatározza önmagát. Ha eltekintünk a kulturális, neveltetésbeli és társadalmi idegenségétől, amelyeket Rochester talán még képes lenne elfogadni, Antoinette akkor is a Másik marad, mivel nő, s Simone de Beauvoir szerint a férfiakkal való viszonyában a nő mindig a Másik szerepét kapja: a deviáns, kívülálló, alantas másikét, akit a férfi misztikus ködbe von azért, hogy ne kelljen azzal bajlódnia, hogy megértse őt. Nem találtam információt arról, hogy Jean Rhys olvasta-e Beauvoir írásait, vagy magától jutott ugyanazokra a következtetésekre, mindenesetre a nő mint a Másik gondolata elég hangsúlyosan jelen van Antoinette alakjában és sorsában.
Szerintem egyébként zseniális az a mód, ahogy Rhys mindezt a mély filozófiai tartalmat és a rengeteg ellentétet és kettősséget megjeleníti. A regény egyrészt tele van kihagyásokkal, számos fontos részletet, pl. a különböző szereplők halálát csak mintegy mellékesen tudjuk meg, s Antoinette egész életét is csupán néhány jellegzetes időszak vagy fontos epizód leírásán keresztül ismerjük meg. Másrészt viszont a könyv hangulata és nyelvezete olyan színes és buja, mint a jamaicai dzsungel növényzete. (Persze jó volna tudni, ebben mekkora szerepe van az általam kevéssé kedvelt Tandori Dezsőnek, aki tapasztalataim szerint szeret mindent a kelleténél cikornyásabban lefordítani.)
Ami a regény Jane Eyre-hez fűződő kapcsolatát illeti: a Széles Sargasso-tenger természetesen nem létezne a Jane Eyre nélkül, hiszen annak egy mellékszálát írja meg, viszont Brontë műve számomra mindenképpen értékesebbé és többrétűbbé vált azáltal, hogy elolvastam Rhys könyvét. Gondolom, Brontë nem sokat foglalkozott a nyugat-indiai gyarmatokon élők életével, s az a tény, hogy a Jane Eyre-ben szerepeltet néhány onnan származó vagy éppen ott vagyont szerző szereplőt, csak arra szolgál nála, hogy némi egzotikus ízt adjon a történetnek, illetve arra, hogy Jane nagyon angol racionalitását, emberi tartását és finomságát szembeállítsa a szigetekről származó Bertha őrültségével, kezelhetetlenségével és vadságával.
Mellesleg az írónő nemcsak nyugati irányba tekint, hiszen amikor a könyvben arról van szó, hogy Jane esetleg misszionáriusnak áll Indiában unokatestvére, St. John társaságában, Brontë akkor sem mulasztja el több alkalommal is megjegyezni, hogy Jane-nek nem nagyon akaródzik mennie, mert tudja, hogy a vad indiai klímában, a tűző nap alatt, az idegen vidéken nem élne sokáig. Mindenesetre szerintem roppant érdekes, hogy Brontë (talán) öntudatlanul is élt a hatalmon lévők által használt kirekesztő technikákkal, s a brit gyarmatokat idegen, veszélyes, kiismerhetetlen, gyilkos vadságú helyekként jelenítette meg.
Szintén érdekes az, ahogy a két regény a szexualitást ábrázolja. Rhys könyvében igen fontos szerepe van a szexnek: annak ellenére, hogy egyetlen részletekbe menő leírás sincs a könyvben, sok szó esik olyasmiről, hogy Antoinette-nek mindig fontos volt a testi szerelem, hogy valósággal kivirult a Rochesterrel való házassága első heteiben, s még a Jane Eyre-ben hűvös, cinikus úriembernek mutatkozó Rochester sem bírja visszafojtani vad vágyait az érzéki, titokzatos Antoinette társaságában. Ezzel szemben a Jane Eyre látszólag hűvös és visszafogott regény, de a mélyben ugyanolyan indulatok és szexuális feszültségek rejlenek, mint Rhys könyvében.
A Széles Sargasso-tengerrel szemben megfogalmazott kritikaként olvastam több blogon, hogy Rhys Rochestere teljesen más (kevésbé kiábrándult, keserű és boldogtalan, s egyúttal sokkal felszínesebb, vadabb, ostobább és zöldfülűbb), mint Brontë Rochestere, s emiatt Rhys regénye elég illúziórombolónak tűnik.
Mielőtt ezt megcáfolnám, annyit mondanék, hogy én is nagy rajongója voltam (és némileg mérsékeltebb módon vagyok is) a rejtélyes, büszke, sötét titkokat hordozó férfikaraktereknek, s tizenéves és fiatal felnőttkorom legfőbb hőse volt pl. Monte Cristo grófja, Jane Austen Mr. Darcyja, vagy Emily Brontë Heathcliffje, ebbe a sorba pedig Mr. Rochester alakja is ragyogóan illik. Ennek megfelelően a Jane Eyre-t olvasva engem is vonzott Mr. Rochester cinizmusa, felsőbbrendűsége, komor férfiassága, stb. Azt viszont nem mondanám, hogy Rhys könyve tönkretette bennem a Rochesterről alkotott képet, mivel mindaz, amit a Széles Sargasso-tengerben megtudunk a férfiról, ott van a Jane Eyre-ben is, de az a tudat, hogy egy romantikus-realista fejlődésregényt olvasunk, amelyben úgyis jó véget ér minden, valószínűleg háttérbe szorítja azt a tényt, hogy Rochester Brontë regényében is éppen olyan szexuális beállítottságú, élvhajhász, hirtelen haragú, irracionális alak, mint amilyen a Széles Sargasso-tengerben (elég csak arra gondolni, hogy miféle kapcsolata volt a férfinak nevelt lánya, Adèle anyjával), éppen csak nem ezt vesszük észre, mert hiszen a Jane-nel való kapcsolata olyan megható és romantikus.
Most már igazán kezdem úgy érezni, hogy olyasmit magyarázok bele a Jane Eyre-be, ami benne sincs, de azért azt is hozzáteszem még, hogy talán az sem mindegy, hogy Rochester minden korábbi kicsapongása valahol Európában, és sosem Angliában zajlott. Anglia ezek szerint a komoly, rendíthetetlen, hűséges, állhatatos Jane-ek otthona, míg Európa és a gyarmatok csupa ingatag, könnyűvérű, őrületre hajlamos Berthának és Céline-nek adnak otthont. Így pedig igazán könnyű felsőbbrendű angol identitást alkotni.
Mindezek a dolgok, való igaz, nem tűntek fel nekem a Jane Eyre-t olvasva, most viszont, a Széles Sargasso-tenger szemszögéből nézve már nem tudom figyelmen kívül hagyni őket, s emiatt utólag sokkal érdekesebb könyvként emlékszem vissza a Jane Eyre-re is. (S persze az ilyen élmények miatt szeretem a posztmodernt.)
Ha valaki szeretne mélyebben belemenni a Jane Eyre-mitológiába, annak ajánlom ezt a listát a Jane Eyre egyéb újraírásairól, előzményeiről és folytatásairól. (Meglepődtem, hogy Brontë könyve ilyen sok művet inspirált.) Én pedig hamarosan újraolvasom a Rebeccát is, és arról is megírom a tapasztalataimat.
Update: A Rebeccáról szóló poszt itt olvasható.
