Kurt Vonnegut: A repülő macska - Look at the Birdie
Bár szeretem Vonnegutot, olvastam az összes regényét (a legtöbbet minimum kétszer), és sok egyéb kötetét is, a halála után megjelent írásaitól eddig távol tartottam magam. Féltem, hogy az innen-onnan előásott régi művek úgyis csalódást okoznának, és nem akartam lerombolni az illúzióimat. Most azonban vállaltam a csalódás kockázatát, és elolvastam a szerző második posztumusz novelláskötetét, a Repülő macskát.
A kötet tizennégy novellát, egy levelet, valamint egy remek, őszinte utószót tartalmaz. Bár ez utóbbi természetesen nem Vonnegut műve, én mégis ezt emelném ki elsőnek. Az utószó szerzője (s egyben a novellák fordítója), Szántó György Tibor ugyanis kiválóan megfogalmazza és meg is válaszolja mindazokat a kérdéseket, amelyek valószínűleg sok olvasóban felmerülnek: eredetiek vajon ezek a történetek? Honnan kerültek elő, ha egyszer Vonnegut a halála előtt azt állította, hogy nem őrizgette a régi, kiadatlan írásait? S ha már előkerültek, nem lett volna vajon jobb, ha sosem adják ki őket? Szántó György Tibor válaszai engem mindenesetre meggyőztek, és most már nem érzem úgy, hogy az újabb posztumusz kötet csak azért jelent meg, hogy Vonnegut örökösei még jobban megszedjék magukat.
Az más kérdés, hogy maguk a történetek milyenek. Ahogy a még Vonnegut életében megjelent novelláskötetek írásain, úgy ezeken a novellákon is első pillantásra látszik, hogy Vonnegut még nagyon kezdőként írta őket. A későbbi stíluselemei már megvannak ugyan, de még kezdetleges formában, s ami a regényeit oly különlegessé teszi, az a novellákban inkább kissé zavaró. Például: a regényekre és a novellákra egyaránt jellemző, hogy Vonnegut valamiféle kedves (ál)naivitással tekint a világra, a bizarr vagy tragikus eseményeket humorral és humanizmussal oldja fel, s minden negatív tapasztalata ellenére azt sugallja, hogy az emberek végső soron jók, legfeljebb gyengék és tudatlanok.
Ám míg a regényekben ez a naiv optimizmus jól eloszlik néhány száz oldalon, a novellák esetében minden tíz-húsz oldalba sűrűsödik össze, s helyenként hajmeresztő banalitás és egy adag jól megrágott tanulság az eredmény. (Példa erre a Világmindenség királya és királynője című novella, amelyben egy gazdag, a széltől is óvott ifjú pár először szembesül az élet sötét oldalával, ám minden várakozás ellenére a fiatalok dicsőségesen megállják a helyüket, s a tapasztalataik által megerősödnek az egymás iránti szerelmükben is.)
A túlzott optimizmus és szájbarágás persze valószínűleg annak a következménye, hogy a novellák eredetileg színes magazinokban jelentek (volna) meg, s a magazinolvasók feltehetően nem díjazták volna a csapongást és a sok groteszk elemet, amelyek a regényekben kellőképpen ellensúlyozzák Vonnegut alapvető optimizmusát és didaktikus hajlamait. S bár Vonnegut nagy elismeréssel nyilatkozott a novella műfajáról, ezek alapján azt gondolom, hogy az ő igazi műfaja, amelyben a saját kedvére (és az olvasók örömére) kiélhette magát, mégiscsak a regény volt.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor mégis kinek és miért érdemes elolvasni Vonnegut ezen novelláit. Ami a „kinek” kérdését illeti, egyszerű a válasz: főleg rajongóknak, vagy legalábbis olyan olvasóknak, akik már olvastak legalább öt-hat Vonnegut-regényt és mellé mondjuk a Hamvaskék sárkányban összegyűjtött, szerintem többnyire igen jó novellákat.
A „miért” már kicsit nehezebb kérdés: azt gondolom, elsősorban szeretetből. Ha valaki szereti Vonnegutot, akkor ezekben a történetekben is talál szerethető elemeket, s még a gyengébb novelláknak is némi varázst ad az, hogy Vonnegut írta őket. A másik ok pedig, amiért érdekesek lehetnek a Repülő macska novellái, az az, hogy a tizennégy novella meglehetősen átfogó képet ad a Vonnegut által a későbbiekben használt műfajokból és gyakori témákból: van itt science fictionbe oltott párkapcsolati dráma; társadalomkritikai felhangokkal dúsított tanmese; vagy éppen óda az egyszerű ember becsületességéről. A maga módján mind érdekes (még ha amúgy nem is különösebben jó), mert sejteni belőlük, hogy milyen utat járt be Vonnegut, mielőtt „igazi” (s nemcsak megélhetési) író lett belőle.
A könyvet köszönöm a Maecenas Kiadónak.
