Jonas Hassen Khemiri: Montecore - Egy párját ritkító tigris
Már vagy fél éve itt pihent az asztalomon ez a könyv, s hiába olvastam csupa jót róla, mégsem kezdtem bele, mígnem aztán múlt szombaton azzal a gondolattal ébredtem, hogy a Montecorét akarom olvasni, lehetőleg rögtön. Az efféle sürgető gondolatoknak nem szoktam ellenállni, úgyhogy el is kezdtem a regényt, s a létező legnagyobb megelégedéssel és nem szűnő ámulattal olvastam végig.
A történet azzal indul, hogy Jonas, a tunéziai apától és svéd anyától származó fiatal író e-mailt kap Kadirtól, apja legősrégibb jóbarátjától, aki azzal az ajánlattal áll elő, hogy írjanak közösen egy könyvet Jonas apjáról, Abbaszról. A terv szerint Kadir biztosítja az információkat Abbasz ifjúkoráról, Jonas megírja, hogy ő hogyan emlékszik az apjára, a művet pedig Abbasz Kadirhoz írt levelei teszik majd teljessé. A történetet e három ember szemszögéből és különböző stílusú szövegeiből ismerjük meg, és lassan feltárulnak Abbasz életének eseményei: hogy hogyan vándorolt ki Svédországba; hogy hogyan alakult a rendkívül döcögősen induló fotóművészi pályája; hogy hogyan próbált feltűnően nem-svéd külsejű emberként beilleszkedni a svéd társadalomba; s hogy miként keseredett meg az elsőszülött fiához, Jonashoz fűződő, kezdetben harmonikus kapcsolata.
A könyv ez alapján (a fülszöveget olvasva meg pláne) eléggé kaotikusnak és túlzottan bonyolult szerkezetűnek tűnhet, de olvasás közben minden rögtön a helyére kerül, legalábbis ami azt illeti, hogy mikor kinek a szövegét olvassuk – az egyes szövegrészletek igazságtartalma ugyanis folyamatosan megkérdőjeleződik, és a regény legvégén sem lehetünk biztosak semmiben.
Nehéz szavakat találnom Khemiri zsenialitására: az egyértelmű önéletrajzi jelleg és a rengeteg valóban megtörtént esemény és valóban létező kultúrtermék szerepeltetése ellenére egyáltalán nem lehet eldönteni, hogy mi igaz a könyvben, és mi nem. Vajon fotóművész-e Jonas Hassen Khemiri apja? Vajon tényleg kizárólag más bevándorló-leszármazottakkal (a könyv szerint: jöttmentekkel) bandázott Jonas tizenévesen? Vajon valóban beszédhibás volt gyerekkorában? S vajon fontos-e mindezt tudni a regény értelmezéséhez?
Szerintem van valami rendkívül csábító az ilyesféle, multikulturális jellegű, önéletrajzi ihletésű könyvekben (feltéve persze, hogy az írójuk érdekesnek látszik), hiszen ki ne akarna hiteles, első kézből származó információkat kapni egy egzotikus származású, s feltehetően különleges tapasztalatokkal rendelkező, az átlagtól eltérő identitáskeresési utat végigjáró, ráadásul igen vonzó külsejű ember életéről. (Én biztosan akarnék.) Khemiri pedig épp ilyen embernek tűnik, viszont szerencsére igen okos író is, és a pusztán önéletrajzi könyvnél jóval általánosabb érvényű művet alkotott oly módon, hogy az egész történetet minden önéletrajzisággal együtt úgy becsomagolta Kadir és Jonas eltérő stílusú szövegeibe, hogy az „igazi” Khemiri rejtve marad, vagy legalábbis nem lehet eldönteni, hogy aki a könyvben megjelenik, az az „igazi” Khemiri-e. Azt pedig, gondolom, nem most mondom először, hogy meg vagyok őrülve az efféle, valóságot és fikciót mesterien vegyítő könyvekért, úgyhogy a Montecore már pusztán ezzel levett a lábamról.
Aztán itt van a másik vesszőparipám, a nyelvhasználat témája, s emellett a Montecore esetében valóban nem lehet szó nélkül elmenni. Egyrészt a Kadir által írt szövegrészletek és e-mailek olyan egyedi nyelven szólnak, amilyennel még sehol nem találkoztam: Kadir, az önjelölt metaforafenomén, minden mondatát valamiféle zavaros hasonlattal vagy pompázatos szóvirággal fűszerezi – a meg nem fogadott tanács Kadir nyelvén pl. süket fülekre hányt borsó, s ha az ember elszánja magát valami megtételére, akkor az azért lehet, mert visszaszállt az inából a bátorsága. Kadir nyelvhasználatának másik fontos jellemzője pedig az, hogy minden egyszerű szó helyett hajlamos annak latinos megfelelőjét használni: az érzelem nála mindig „emóció”, a beszúr mindig „inzertál”, a megfelelő pedig „adekvát”. Kadir nyelvezete igen modoros, az kétségtelen, de igencsak szórakoztató is. Úgy fél oldalon keresztül talán lehetséges fapofával olvasni a szövegeit, de aztán nem lehet megállni nevetés nélkül.
Másrészt viszont a Jonas által írt szövegeket is érdemes megemlíteni. Bár ezek Kadir részeihez képest híján vannak a nyelvi humornak, azért nem kevésbé érdekesek. Jonas ugyanis második személyben és jelen időben írja a visszaemlékezéseit. Ez a megoldás pedig különös feszültséget generál a regényben: az E/2 használatával Jonas szinte az emlékein kívülre helyezi magát, s az apjával együtt saját korábbi önmagát is igyekszik eltávolítani magától, a jelen idő használata viszont arra utal, hogy a gyerekkori emlékek még nagyon is élnek benne, és hiába telt el 8-9 év az apjával való szakítás óta, Abbasz jelenléte épp oly eleven, mint valaha.
A nyelvhasználat kérdése egyébként még azért is érdekes, mert a nyelv az egyik legfontosabb beilleszkedés-gátló tényező a könyvben. Abbasz pl. hiába perfekt arab és francia, a svéd nyelvet sok-sok év alatt sem képes rendesen elsajátítani, s a beilleszkedési törekvései egyebek mellett emiatt is folyton kudarcot vallanak: hiszen elég, ha egy szót eltéveszt, s a svédek máris gyanakodva néznek rá és/vagy a szellemi képességeit egy nem túl okos óvodáséhoz hasonlítják. Jonasnak pedig hiába anyanyelve a svéd, mégis megkeseríti a gyerekkorát, hogy néhány hangot nem tud rendesen kiejteni, s örök emlék marad számára az a nap, amikor az óvodában mindenki kiröhögte, mert azt találta mondani, hogy „felhőfoslány van az égen”. Az pedig igen nagy tehetségről árulkodik, hogy Khemiri a fentebb vázolt egyedi nyelvezettel és stílusban írta meg a könyvét, amely sok egyéb mellett pont a nyelvi nehézségekről szól – mintha be akarná bizonyítani, hogy a kreativitás és a játékosság pótolni tudja azt, ami esetleg a szókincsből vagy a nyelvhelyességből hiányzik.
De természetesen nemcsak a nyelvi akadályok miatt nem megy a beilleszkedés Abbasznak, hanem a feltűnő bevándorló-külseje miatt sem. Sokat lehetne mesélni a regény azon részéről, amely a svéd rasszizmusról szól, de ehelyett inkább csak egy jellemző példát említek: Abbasz és Kadir a Tunéziában töltött éveik alatt nagy nőfalók voltak, s azokra a csinos európai turistahölgyekre specializálódtak, akik odáig voltak a gondolattól, hogy két jóképű, egzotikus arabbal oszthatják meg az ágyukat a nyaralásuk alatt. Sok évvel később aztán Kadir Svédországba látogat, és a régi módon bepróbálkozik egy helyi nőnél, de a lelkes fogadtatás helyett csak egy pofont kap. Bár ez csak egy apró részlet a könyvből, az egész történet ismeretében akár arra is utalhat, hogy egzotikusnak lenni csak addig érdekes az európaiak szemében, amíg az egzotikus illető a saját országában marad, és nem próbál betörni a fehér európaiak szentélyébe.
Egyébként ne figyeljetek a szokásos mindent-megmagyarázok szövegelésemre. Ez a könyv sokkal, de sokkal jobb annál, mint ahogy itt sikerült visszaadnom. Aktuális, gondolatébresztő, csodás stílusú és szerkezetű, és rettentően szórakoztató. Csak ajánlani tudom.
Kétségek és bizonytalanság esetére linkelek néhány egyéb írást a könyvről: Bridge, Heloise és az Ekultúra is hasonló ámulattal írt a Montecoréról, s ez korántsem véletlen – ezt a regényt nem lehet túldicsérni.
