J. M. Coetzee: Szégyen - Disgrace
Bár néhány hónappal ezelőtt a Barbárokra várva napokra sokkos állapotba döntött, az egyértelmű volt, hogy fogok még mást is olvasni a szerzőtől. Nem azért, mert mazochista vagyok, hanem mert kíváncsi. Most már viszont legalább volt némi sejtelmem róla, hogy mire számíthatok, úgyhogy a Szégyen története és a témák, amelyeket a regény feszeget, nem értek váratlanul. Azt nem mondom, hogy immúnis lettem Coetzee brutalitására, vagy hogy vidám szívvel tudom nézni, ahogy a szereplőit teljesen kilátástalan erkölcsi döntéshelyzetek elé állítja, mindenesetre ezúttal megpróbáltam eleve hidegen, némi távolságtartással olvasni, és lehetőleg nem beleélni magam semmibe, amit olvasok.
Azt hiszem, ezt jól is tettem, mert a Szégyen talán még a Barbároknál is felkavaróbb olvasmány lehet. A Barbárokat olvasva esetleg lehet azzal áltatni magunkat, hogy a könyvben leírt világ nem létezik, a Szégyen viszont a nagyon is valóságos Dél-Afrikában játszódik, a közeli múltban, s a szereplők is valódi karakterek, nem csupán szimbólumok.
A történet az ötven év körüli, kétszeresen elvált, nagy nőcsábász egyetemi tanárról, David Lurie-ról szól, aki tekintélyét kihasználva elcsábítja egyik diákját, az elbűvölő Melanie-t. A viszonyra azonban nem egészen tisztázott módon fény derül, s bár a férfi elismeri a bűnösséget, a nyilvános vezeklésre nem hajlandó, s végül úgy dönt, hogy inkább otthagyja az állását ahelyett, hogy vállalná a bűnbak szerepét. Lurie ideiglenesen a lányához költözik, aki egy elhagyatott farmot igazgat, de úgy tűnik, hogy a férfi a világtól távol sem lelhet nyugalomra.
Korábban olvasgattam ezt-azt Dél-Afrikáról, úgyhogy amikor megtudtam, hogy a regény egy része egy fehér ember vezette farmon játszódik, rögtön balsejtelmeim támadtak, amelyek be is igazolódtak. A dél-afrikai fehér farmerek ellen intézett támadásoknak akkora „hagyománya” van, hogy a témának külön szócikke is van a Wikin, és a könyv főszereplői, David, és a lánya, Lucy sem ússzák meg a támadást, amely után mindketten szégyenteljes helyzetbe kerülnek – bár Davidnek ez a Melanie-val való viszonya után szinte már mindegy is.
Bár a regény számos egyéb témát is bemutat (pl. a feketék és fehérek viszonyát Dél-Afrikában; a művészet és az alkotás nehézségeit; az angol nyelv alkalmatlanságát a dél-afrikai valóság kifejezésére és a hatékony kommunikációra, vagy éppen a mindent átható bizonytalanságot és a folytonos veszélyérzetet, amelyben minden szereplő élni kénytelen) az egyik leghangsúlyosabb téma természetesen a szégyen, és annak egyéni és közösségi értelmezése.
Csak néhány példa: David átérzi és elfogadja a saját megszégyenülését a Melanie-val folytatott viszonya miatt, de vezekelni nem akar, s inkább az elbujdosást választja, miközben az egyetem és a város közösségi megtisztító élménnyé szeretné változtatni az ő egyéni szégyenét. Lucy esetében mindez ellentétesen történik: bár ő az áldozat a farm megtámadásakor, s nem ő követi el a szégyenteljes cselekedet, mégis ő viseli a szégyent, s róla beszél az egész környék. Ám az apjával ellentétben ő nem hátrál meg, nem menekül el, hanem a farmon marad, és a regény végén úgy tűnik, hogy (fehér szemmel nézve) szándékosan még inkább lealacsonyítja magát, s szinte tobzódik a szégyenében.
Lehet, hogy tőlem mindez túlságosan szájbarágósnak tűnik, de a regényben nem így van megírva. A különböző szereplők és témák remekül kiegyenlítik egymást, és Coetzee tartózkodik bármiféle túlmagyarázástól. Alighanem tisztában van vele, hogy a témák, amelyekről ír, önmagukban is olyan súlyosak, hogy úgy is hatnak az olvasóra, és nincs szükség semmi fölös művészkedésre és magyarázkodásra.
Egyébként még a Barbárokra várva kapcsán olvastam valahol negatív kritikaként, hogy Coetzee túlságosan dísztelenül, szinte nem is irodalmian ír. Ez kétségkívül igaz a Szégyenre is: nem emlékszem egyetlen jellegzetes jelzőre vagy különleges metaforára sem a könyvből, de ettől még nincs rosszabb véleményem róla. Az eddigi két elolvasott könyve alapján azt gondolom, Coetzee inkább a társadalmi és erkölcsi kérdések meglehetősen lecsupaszított, látszólag egyszerű regényformába öltöztetésében erős, nem pedig abban, hogy költői szépségű nyelven merengjen mindenféle könnyed témákról.
Nekem időnként mindkettőre igényem van, bár erre a fajta irodalomra, amit Coetzee művel, kicsit ritkábban, mert minden óvatosságom ellenére eléggé megvisel, hogy nála a világ csak fekete, és az is rosszul hat rám, hogy eddig még egyetlen szimpatikus szereplővel sem találkoztam nála, mert általában szeretem azt képzelni, hogy nem minden kilátástalan, nem minden ember undorító, és van esély normális, értelmes döntéseket hozni, Coetzee pedig elég erőszakosan rombolja ezt az elképzelésemet minden egyes könyvével.
