Darvasi László: A lojangi kutyavadászok
A Margaret Atwood-megaposzt után minden bizonnyal üdítő lesz ezt a bejegyzést olvasni, ennek a könyvnek ugyanis, úgy érzem, egyáltalán nem sikerült a mélyére ásnom, és az is lehet, hogy esetleg még a felszínét sem értettem meg – így hát nem fogok végeláthatatlan oldalakon keresztül okoskodni.
Nem vagyok túl járatos a mai magyar irodalomban, s nem olvastam ezelőtt semmit Darvasi Lászlótól, bár hallottam már néhány könyvéről. Erről a novelláskötetről viszont nem hallottam addig, amíg ajándékba nem kaptam vargarockzsolttól, utána pedig szándékosan nem kerestem semmi plusz információt vagy kritikát a könyvről, ezért semmi előzetes elvárás nem befolyásolta az olvasás közben kialakított véleményemet. Bár nem túl vastag kötetről van szó, majdnem két hónapig tartott, mire a végére értem, vagyis nem volt könnyű dolgom a szöveggel.
A kötet alcíme szerint ezek a történetek „kínai novellák”, ami többféleképpen értelmezhető: a legfeltűnőbb az, hogy a történetek valamiféle elképzelt Kínában, ismeretlen császári udvarokban és eldugott falvakban játszódnak, kínai szereplőkkel. A helyszín mindjárt némi egzotikus ízt kölcsönöz a történeteknek, s ezt még fokozza a novellák tartalmának és szellemiségének „kínaisága”: némely történet meglehetősen enigmatikus, a másik egy-egy spirituális fordulópontot ír le, megint másik pedig valami nagy életbölcsességet sejtet néhány sorban.
A novellák gyakran emlékeztettek a Tao te king szövegeire, de szerintem ez a hasonlóság szándékos a szerző részéről, és még az is előfordulhat, hogy mindent, ami le van írva ebben a könyvben, némi iróniával kell érteni. A „kínaiság” ugyanis úgy is értelmezhető mint játék és stílusgyakorlat. Nem ismerem Darvasi „igazi” stílusát, de azt azért tudom róla, hogy szeret álnevek mögé bújva írni, úgyhogy bizonyára a stílusokkal való kísérletezés sem állhat távol tőle.
Érdekes egyébként, hogy pusztán a „kínaisággal” a szerző elérte, hogy valamiféle misztikus és életmegváltoztató élményre számítsak a könyvtől. Persze könnyen lehet, hogy ez mindössze az én sablonos gondolkodásom jele: mindenesetre úgy érzem, mostanság szinte kötelező mindentől, ami távol-keleti, minimum az élet nyűgeitől való megváltást, jobb esetben pedig az örök boldogságot várni – és erős a gyanúm, hogy Darvasi rájátszik erre a trendre.
Viszont nem merek semmit határozottan állítani erről a könyvről. Összességében leginkább némi zavarral és értetlenséggel olvastam a kötetet, és egyáltalán nem tudtam kitalálni, hogy mennyi mindebből a játék, az irónia, az olvasó hülyítése, s mennyi a bölcs, komoly, esetleg világmegváltó irodalom. Régen éreztem már ennyire elveszettnek magam olvasás közben, és ez nem az a pezsdítő, gondolkodásra sarkalló elveszettség volt, amit mondjuk Pynchon olvasása közben tapasztaltam, hanem frusztráló és elég kellemetlen érzés. Nem szerettem ezt a könyvet, de könnyen lehet, hogy ez engem minősít, s még fel kell nőnöm a kortárs magyar irodalomhoz, azon belül pedig Darvasi László műveihez.
