Erlend Loe: Naiv.Szuper.
A Dopplerről é
s az Utak királyáról szóló lelkes bejegyzéseim alapján szerintem senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy megszerettem Erlend Loe-t és nagyon vártam, hogy újabb könyvét olvashassam. A Naiv.Szuper.-t a másik két könyvhöz hasonlóan fülig érő szájjal olvastam, azzal a különbséggel, hogy Loe ebben a regényben nem gúnyos vigyorra vagy hangos vihogásra, hanem szelídebb mosolyra fakasztott.
A regény történetére nem érdemes sok szót vesztegetni, egyrészt mert a cselekmény felejthető, másrészt pedig mert a regény lényege pont a nem-cselekvésben rejlik. A rend kedvéért azért elmondok annyit, hogy a Naiv.Szuper. egy 25 éves fiú néhány hónapját meséli el, amely idő alatt a névtelen (?) főhős szisztematikusan felégeti a társadalomhoz fűződő kapcsolatait, félbehagyja a tanulmányait, és beköltözik a bátyja üres lakásába, ahol a napjait ábrándozással, labdázással, kalapálással, listaírással és általános semmittevéssel tölti, s közben igyekszik kitalálni, hogy hogyan függnek össze a dolgok és hogy vajon van-e az eseményeknek megnyugtató végkifejletük.
Lehet, hogy csak azért gondolom így, mert a Dopplert előbb olvastam, s Loe minden más írását ahhoz hasonlítom, de úgy érzem, a Naiv.Szuper. számos tekintetben a Doppler előzményének tekinthető. Mindkét regényben jelen van a társadalomból való kivonulás, fontos szerepet kapnak a gyerekkort idéző elfoglaltságok, illetve mindkét regény hőse ironikusan, kívülről szemléli és kritizálja a környezetét, de közben nem veszi túl komolyan magát és nem tetszeleg a mindentudó észosztó szerepében. Érdekes egyébként, hogy egyes témák szinte szóról szóra ugyanúgy megjelennek a Dopplerben és a Naiv.Szuper.-ben: pl. mindkét regény hőse hosszasan mereng arról, hogy túl sok felesleges dolgot tud, és hogy a nagy okosság inkább csak zavarja az életben, mintsem hogy előnyt nyújtana neki.
A Dopplerrel való hasonlóságot leszámítva a Naiv.Szuper. szerintem önmagában is jó regény. Kedves, egyszerű, merengésre késztető olvasmány, s bár a főhős 25 éves korához képest talán túlzottan naiv, boldogan helyezkedtem bele az ő világába és gondolkodtam vele együtt olyasmiken, hogy vajon hova tűnt a gyerekkori lelkesedése, amelynek hatására képes volt addig síelni, amíg az éhségtől el nem ájult, és szívesen olvastam a fontos és kevésbé fontos dolgokról írott listáit vagy éppen az idő mibenlétéről szóló elmélkedéseit is.
S ha már az időről van szó, nekem az volt a legszimpatikusabb a regényben, hogy a főhős mindenre adott elég időt magának: arra, hogy gondolkodjon, játsszon, dühöngjön, álmodozzon, kategorizáljon, s mindeközben rendbe jöjjön a világgal. Szerintem kedves és szeretetreméltó tulajdonság, ha valaki ennyire el tudja veszíteni önmagát a talán céltalan merengésben és útkeresésben – bár én nem vagyok ilyen, úgyhogy lehet, hogy csak irigykedtem, mindenesetre nagyon megkedveltem a főhőst.
Természetesen a regény posztmodern vonásait sem akarom szó nélkül hagyni. A Naiv.Szuper. bővelkedik a hagyományos regényformától eltérő elemekben: a szöveg tele van a főhős listáival, könyvtári keresések eredményeivel, faxokkal és e-mailekkel, s ezek a szövegek nem véletlenül kerültek a könyvbe. Szerintem pl. aranyos és a főszereplő gondolkodásmódját megvilágító részlet a regényben az, hogy a főhős bátyja a könyvtárban csupa trágár szóra keres rá, míg hősünk ezt igyekszik kiegyenlíteni azzal, hogy ő a „labda” és „óra” szavakra keres – őt ezek érdeklik. Mindenképpen érdemes tehát odafigyelni ezekre a látszólag jelentéktelen, első ránézésre pusztán helykitöltésnek tűnő elemekre, mert pl. a regény végi e-mailből megtudhatjuk a mindaddig névtelen elbeszélő nevét is, s ha akarjuk, ez a regény újraértelmezésére késztethet – de ezt már rátok bízom.
